Engem szeretsz, vagy azt, aki mellettem lehetsz?

Miközben lázasan kavargattam a készülőben lévő aprópecsenyét, újra meg újra a konyhaablak párkányára állított órára pillantottam. Ahogy a piruló húsdarabokat vizsgálgattam, egyszer csak könnyekben törtem ki.

„Piff, anyukám, remélem, ez még nem a klimax.” Elég bizarr látványt nyújthattam jobb napokat látott pasagatyámban, teletubby-frizurámmal, ahogy a félig nyers húst siratom. Mikor a pasimat megismertem, már beteg voltam. Ahogy az orvosom fogalmazott: úgy éltem, mint akinek 21 éves korában tőből levágták mindkét lábát. Ennél jobb hasonlatot én sem tudtam volna kitalálni.

Ennek ellenére a kapcsolatunk a sráccal tulajdonképpen jól működött. Ő dolgozott, én pedig vállaltam a háztartásbeli szerepét. Kezdetben nem csak azért, mert nem volt más választásom – örömmel segítettem neki, és el is kélt a segítség. Az életünk a megszokott, nyugodt mederben folyt.

Közben persze zajlottak az orvosi kezeléseim is. Kórházba be, kórházból ki. Egyik gyógyszer a másik után. Ha jól emlékszem, a 32. próbálkozásnál hagytam fel a számolásukkal. Közben hat év telt el. Végül ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy valóban meginduljon a javulásom.

A főiskolát ott kellett hagynom, az ösztöndíjaimmal, a diákmunkámmal, a barátokkal együtt. Fogalmam sem volt róla, milyen egy igazi állásinterjú, de még arról sem, mennyibe kerülhet egy buszjegy. Utoljára 6-7 évvel azelőtt voltam képes buszra szállni – rengeteg dolog változott azóta. Csupa olyasmi, amik nagy ívben elkerülték azt a kis burkot, amit én életnek neveztem.

Ennek ellenére a kezelések végre használtak. Kezdett ébredezni bennem az a kiscsaj, aki annak idején nagy ambíciókkal vágott neki az egyetemnek. Mindeközben valahogy fel sem tűnt, hogy a párom aggodalommal és rosszallással figyeli a szemmel látható változást.

Saját magamat leptem meg a legjobban, milyen kislányos izgatottsággal várom az állásinterjúkat. Míg a többi jelöltről fásult unottság sütött, addig én megállás nélkül mosolyogtam. Hat éve nem jártam egyedül sehol, rám úgy hatottak ezek a beszélgetések, mint másokra egy hét Balaton Sound. Csak annak a maréknyi embernek az arca lebegett előttem, akik mindezt végigcsinálták velem.

Az ő kitartásuk az elmúlásnál is erősebb volt, akkor sem hagyták annyiban, mikor én már térdre estem volna.

Eszembe jutottak a könnyeik, a csalódásaik, a reményvesztettségük, amit olyan gondosan igyekeztek titkolni. Szívem szerint behunytam volna a szemem, hogy még élesebben láthassam őket magam előtt. Mivel ezt nem tehettem meg, megpróbáltam palástolni, hogy reszket a kezem, remeg a hangom, hogy ver ki a veríték. Egy ismeretlen, ijesztő világba csöppentem… és végül nyertem.

A pasim nem vette jól az akadályokat. Ő szeretett megmentő lenni és utána dédelgetni a “kis áldozatot”, akár egy a míves fabergét. Hősies teremőr volt, aki fáradhatatlanul őrizte a vitrinemet. Sok nő álmodik olyan férfiról, aki a tenyerén hordozza, aki az anyagi biztonságot jelenti, aki minden szépet megad neki. Csakhogy a királykisasszonyok toronyba zárva élnek.

A kaját késznek tekintve, türelmetlenül megtöröltem a szemem, és a nappaliba slattyogtam. Hirtelen Betti jutott az eszembe. Egy Rockmaratonon ismertem meg. Zavarba ejtően közlékeny csaj. Megmutatta a videót, ahol – 23 évesen – épp “járni tanult”. Megemlítette a pasiját is:

– Közben szétmentünk.

– Hogyhogy?

– A betegségem miatt.

– Elhagyott, mert beteg lettél?

– A túrót. Én rúgtam ki.

Rájött, hogy egyszerűbb, ha az egész sztorit elmeséli. Az ő pasija is megmentő volt. Megrémült, mikor Betti először próbált meg kimászni a tolószékből. Nem akarta, hogy felálljon. Ilyenkor bűntudattal túlcsordult, szófogadó gyerekként pillantasz a hősödre. Annyi mindent kiállt érted. Elviselte. Tűrt, és végigcsinálta. Tartozol neki. Legalább annyival, ha többre nem is vagy képes, hogy szót fogadsz.

Aztán rájössz, hogy talán a hős is tévedhet. Hogy ez nem megy másként. Egy nap egy lépés. Ha ezt sikerül megtanulnod, akkor a következő lépés már nem fenyegető ellenség lesz, hanem kihívás. A kihívások akár izgalmasak is lehetnek. Másoknak egyetlen, önerőből megtett lépés semmi. Neked ez fogja az okot jelenti, amiért reggelente kinyitod a szemed. De a megmentőd aggódva fogja figyelni, hogy állsz két lábra kapaszkodók nélkül. Elvégre ő a hősöd. Nem szívesen válna meg a csillogó páncéltól…

Nyitókép: Unsplash