Erős nőként hamar megkapod az „érzéketlen dög” címkét…

„Hogy vagy?” – kapod a kérdést, ha összefutsz valakivel az utcán. Erre aztán vagy a felületesen odavetett „Kösz, jól” következik, vagy – jó magyar szokás szerint – gyakran a panaszkodás.

Félreértés ne essék, nem akarok senkit kárhoztatni azért, hogy panaszkodik. Egyrészt megszoktam, hogy szinte divat versengeni azon, kinek a nehezebb, a rosszabb. Másrészt mindenkinek szíve joga úgy megélni a mindennapokat, ahogyan szeretné. Ha valakit az szórakoztat, hogy mindenben a rosszat látja meg, tegye. Az viszont elfáraszt és felháborít, hogy nem lóghatok ki a sorból.

Van egy réteg, akinek a szemében hatalmas bűnt követsz el, ha jól érzed magad a bőrödben. Főleg, ha egy olyan helyzeten vagy túl, amiben illene látványosan összeomlanod. Ilyenkor lincsközeli hangulatot láthatsz a kedves delikvens szemében, amiért továbbra is mosolyogva, energikusan létezel. És ezzel el is érkeztünk oda, miért kapja meg sok erős nő az „érzéketlen dög” bájos címkéjét, ha nem elégíti ki kellőképpen a kedves közönség magánéletben vájkálásra való igényeit.

Mert a valóságshow-k korában az emberek megszokták, hogy tapicskolhatnak mások magánéleti szenzációiban. Annyira, hogy már a saját közvetlen környezetükben is fröcsögést, látványos érzelmi reakciókat, drámát akarnak. Mindenáron – akkor is, ha nincs. Ha nem szolgálsz vele, jobb esetben ufó, rosszabb esetben a fent említett érzéketlen dög vagy.

Persze, ne csodálkozzunk – a celebek többségénél kiváló recept a címlapra kerülésre, hogy legkisebb érzelmi rezdüléseiket is napvilágra tárják. És akkor ott ez a „fennhéjázó liba” típus, aki valamilyen beteges és érthetetlen okból csak a családja és a közvetlen barátai előtt tárja fel a lelki életét. Aki nem hajlandó az utca közepén, bevásárlószatyorral a kezében minden felületes ismerősnek izgalmas részletekbe menően taglalni a válását.

FORRÁS: UNSPLASH

Az idős szülei betegségét vagy halálát. A munkahelyváltását. A szakítását. A gyereknevelési problémáit. Az aktuális műtétjét, anyagi gondjait vagy betegségét. Hanem mosolyog, továbbra is megtalálja az életben, aminek örülni lehet, és közben szép csendben megoldja a dolgait. Vérlázító.

Pedig sok erős nő szaladgál a világban, akinek nem lételeme, hogy sajnáltassa magát. (Sőt, az is lehet erős, aki éppen valamitől összeomlik és segítségre szorul!) És persze számtalan erős férfi él köztünk, akiket ez a probléma csak azért nem érint, mert velük kapcsolatban meg a ló túloldalára estünk. Tőlük épp az erő látványos kimutatását várja el a társadalom, akkor is, ha épp valami fáj – elég baj ez nekik.

Egy nőnél viszont gyanús, ha kemény, neki illik „megfeküdnie” bizonyos helyzeteket, különben lecsap a népítélet, hogy nincsenek érzései. Szóval még mindig ott tartunk, hogy nálunk, nőknél a mártír szerep a menő. Menjen a fenébe a kisgyerekes anya, aki nem akar belebolondulni az otthonléttel járó “monoton gürizésbe”.

Az elvált nő, aki nem a házassága szaftosnak hitt részleteivel sírja tele mások fülét, hanem örömmel új életet kezdett, és megadta ezt a lehetőséget a volt párjának is. Menjen a fenébe mindenki, aki gyanúsan jól érzi magát ebben a világban. Mit képzel?

Szerintem azt, hogy élni jó.

Hogy amíg van az életnek akár csak egyetlen olyan kis szelete, ami szerethető, ami csodás, addig van miért örülni, és van miért folytatni. Szóval én azt mondom, hajrá, erős nők! És tőlem aztán hajrá panaszkodók is. Mindenki éljen úgy, ahogyan szeretne. Csak ne méricskéljük és ítéljük el egymást… Megoldható?

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂