Gyűlölöd az életed – pedig másnak a boldogságot jelentené…

Nóra üres kabin után kutatva sétált a sötét vonaton. Korán volt még, de a munkába igyekvő emberek unott egyhangúsággal töltötték meg a szerelvényt.

Senki nem mosolygott, nem beszélgetett, bedugott fülesek, szemig húzott kapucnik, álmos, semmibe révedő tekintetek egyvelegén verekedte át magát, míg talált egy üres részt. Régen kifejezetten szerette a hajnali vonatozásokat. Ki tudta kapcsolni az agyát, volt, hogy órákon át csak bámulta a félhomályban elsuhanó tájat. Máskor örömmámorban úszva, magában a kedvenc dalait énekelve kedve lett volna táncra perdülni. De sok év eltelt, és az életvidám kislány valahogy elkopott belőle az idő folyamán.

Leült az ablak mellé. Eszébe jutott, mennyire utálta régen a fagyos, vonaton átmelegedős reggeleket, és hálás volt, amiért még csak ősz van. Vagyis próbált volna hálás lenni, de képtelen volt örülni. Nem volt ez új dolog, jóideje csúszott lefelé a lejtőn. Látszólag minden rendben volt az életében, de a társtalanság, a szeretni vágyás, a hiábavaló szeretetéhség mintha kiölte volna belőle a szép érzéseket. Csak a régi fájdalmai sajdultak fel néha a szíve mélyén. De már olyan gyengének érezte magát lélekben, hogy inkább igyekezett mindent elnyomni mélyen, minthogy szembenézzen a fájdalmával.

A gondolataiból a kabin ajtajának nyílása zökkentette vissza a valóságba. Egy négyéves forma kisfiú lépett be az anyjával. Az anya nem volt olyan idős sem, mint ő. A gyerek mosolyogva köszönt, a lány unottan vetette oda, hogy „Jó reggelt!” Nóra pedig bosszúsnak akarta érezni magát, amiért nem hagyják kettesben a gondolataival, de a gyerekektől mindig megolvadt a szíve. Csak ült tovább, és nem tudta elterelni a figyelmét a fiatal édesanya telefonbeszélgetéséről. Igyekezett úgy tenni, mint aki mással van elfoglalva, de a zaklatott nő hangjára nehéz volt nem figyelni.

Valószínűleg a párjával beszél – gondolta Nóra. Anyagi gondok, kimerültség, egymás meg nem értése… Sajnálta a lányt. A kissrácot még inkább. Annyira beleképzelte magát a hallottakba, hogy már tudatosan próbálta elterelni a figyelmét. Zavarta az idegen család gondja, zavarta, hogy élhetetlennek látta a világot. A folyosóról beszivárgó fények felé fordult a tekintete.

Forrás: Unsplash

Figyelte a bőröndöket cipelő embereket, a jókedvű tinik láttán pedig összeszorult a szíve. Nevetést hallott és elcsípett pár félmosolyt, ettől pedig félelmetes irigység öntötte el. Szégyellte magát emiatt.

Ekkor két idős hölgy lépett be az ajtón. Az arcuk telis tele volt gonddal. Lepakoltak, a két fiatal igyekezett udvariasan a segítségükre lenni. Nóra megint nem tudott nem foglalkozni az új idegenekkel. Feszültté tette a kabint belengő gondterheltség. Nem akart udvariatlan lenni, de nem tudta kizárni teljes egészében a beszélgetésfoszlányokat. Kórház. Gyász, betegségek. Folyamatos, hasztalannak tűnő vizsgálatok, tanácstalanság.

Görcsbe rándult a gyomra. Nézte a két idős asszony elnyűtt arcvonásait és belesajdult a szíve a fájdalmukba. Talán nincs, aki segítsen nekik. Talán már családjuk sincsen. Mégis mennek és járják a saját útjukat akár minden nap, ki tudja, milyen betegen. Újra elszégyellte magát. Eszébe jutott, milyen hálás ember volt egykor. És milyen boldoggá tette, hogy tudott hálás lenni!

Egyszeriben elöntötte a szívét a melegség, mintha újra köszönetet mondana az életéért, ami talán nem csak látszólag jó. Beleragadt ugyan a magányba és munkába is úgy indult reggelente, mint akinek a fogát húzzák, de valójában szerette, amit csinált. Csak fásulttá vált, nem tudta és nem is akarta meglátni az élet jó dolgait. Csak a kényszert látta, hogy menni kell és csinálni kell, máshogy nem boldogul. Az élet nem hagy pihenőt, nem hagy szünetet, csak futtatja megállás nélkül ugyanazokat a köröket a mókuskerékben – egy falatnyi boldogulásért cserébe.

Egy unalmas, megszokott, általa rosszul megélt életért cserébe, ami másnak a világot jelentené…

Nyitókép: Unsplash