Végre dühös tudok lenni a szüleimre, amiért cserbenhagytak!

Kiskorunkban legtöbb esetben azt nevelik belénk, hogy dühösnek lenni rossz. Ne legyél dühös, vagy ha mégis az vagy, akkor lehetőleg ne mutasd ki, fojtsd le jó mélyen, vezesd le valahol, menj el futni, boxolni, bármi.  

30 éves vagyok, és csak az utóbbi 2 évben kezdtem el jóban lenni az érzéseimmel, vagyis tanulom felismerni őket. Mi az a bánat, mi az, ami félelem, mi a düh. A jó érzéseket sokkal könnyebb beazonosítani. Sajnos olyan családban nőttem fel, ahol az érzelmeket egyik szülő sem igazolta vissza vagy erősítette meg bennem, így megtanultam idő előtt elcsendesíteni, majd elfojtani magamban őket.

De most felszínre törtek. Kérlelhetetlenül, könyörtelenül, váratlanul. Érdekes, mert azt mondják, hogy előbb érkezik a düh, aztán a fájdalom. Nálam fordítva volt. Előbb fájt, iszonyatosan. Annyira fájt, hogy nem tudtam aludni, és olyan érzés volt, mintha egy kő lenne a szívem helyén. Próbáltam a testemben beazonosítani az érzés forrását, és azt kell mondjam, a fájdalom a gyomor és a szív tájékán összpontosul.

A düh meg egy picit annál feljebb, legalábbis nálam. Állítólag ez a testérzet keresős módszer valamelyest tud enyhíteni a dolgokon. Szóval miért fájt? Mert életemben először szembesültem azzal, hogy nem számítok. Hogy nem vagyok elég fontos, és nem számíthatok a szüleimre. Hogy anyám és apám cserbenhagyott, akikről azt hittem egész életemben, hogy ott vannak mögöttem, mellettem.

Akik minden alkalommal hangoztatták, hogy mennyire számíthatok rájuk, csak értem és a bátyámért élnek, hogy mindenben támogatnak és segítenek. Nem mondom, hogy nem segítettek, ez hazugság lenne, mert valóban próbáltak támogatni, amivel tudtak, és ezért örökre hálás leszek nekik. Aztán eljött az a pont, hogy valódi segítségre szorultam, létkérdés volt, és ők hátat fordítottak nekem és a bátyámnak úgy, hogy minden eszközük és lehetőségük meglett volna rá, hogy támogassanak.

FORRÁS: UNSPLASH

Anélkül, hogy ez lemondással járt volna nekik. Nem tették, és mellé még a szemembe is hazudtak. Miért vagyok dühös? Mert átverve érzem magam. Én elhittem nekik, hogy a hősi szónoklat arról, mennyire önfeláldozóak és mennyire szeretnek minket, igaz. Hogy odaadnának bármit azért, hogy én és a bátyám boldogok legyünk. Ennek a felismerése borzasztó érzés.

Senkinek sem kívánom, hogy átélje, hogy a saját szüleiben kell csalódnia.

Ez az érzés teljesen kifordít belülről, megcsavarja a beleidet, és állandó gyomorgörccsel jár, mellé pedig szúrni kezd a szíved. Hasonló lehet szerintem ahhoz, mint amikor rányitsz életed szerelmére, aki éppen egy másik fazonnal szexel a hitvesi ágyatokban. Úgy, hogy friss házasok vagytok. És a másik fazon a legjobb barátod. Szerencsére ilyet még nem éltem át, de valami hasonló lehet az érzelmi reakció.

Szóval a hetek azzal telnek, hogy próbálom elfogadni, hogy engem a szüleim cserbenhagytak és nem érdeklem őket. Hogy a megszokást választották a gyermekeik helyett, különben megszólná őket a falu. Borzasztó ennek a ténynek a felismerése és elfogadása, és hosszú idő lesz, mire feldolgozom.

Hogy kire számíthatok? Elsősorban magamra. Mert egyedül születtem, és egyedül is fogok meghalni. És ha nem vagyok jóban magammal, ha nem számíthatok a saját magam szeretetére, elfogadására, akkor baszhatom. Hogy mi a tanulság? Engedd meg magadnak, hogy dühös legyél, mert a düh hatalmas energia, amit átalakíthatsz alkotó energiává. Igen, akkor is, ha olyan fájdalmak érnek, mint az, hogy a szüleid magadra hagynak.

Lilla történetét Kucsara Lilla jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂