Ha egy nő NEM-et mond, nem bizonytalan, és nem is kéreti magát!

Nem olyan régen írtam cikket a normális, emberi visszautasítás fontosságáról. Hogy amikor valaki rád ír, udvarol, bepróbálkozik, te pedig nem akarsz tőle semmit, akkor emberi kötelességed ezt minél tapintatosabban és normálisabban közölni.

(Nyilván csak akkor, ha ő is ilyen stílusban kezdeményezett.) Ezt persze még most is fontosnak tartom, mert ha már egyre nyomasztóbb a világ, legalább mi, emberek próbáljuk ne megkeseríteni egymás életét. DE… és igen, itt jön a hatalmas de, amit friss egyedülállóként sajnos meg kellett tapasztalnom. Valóban van egy típus, akinek hiába mondasz szépen nemet. Ez pedig egyszerre döbbenetes és elkeserítő.

Főleg, amikor nem a „tipikus” zaklatókról beszélünk. Nem arról, amikor egy ismeretlen profilról ír rád valaki, és már a képről is látszik, hogy gyanús az illető. Netán a stílusa is minősíthetetlen, és a harmadik „nem” után is tolja a „de télleg nagyon teccel”-t. Ilyenkor minden emberszereteted ellenére kénytelen vagy megállapítani, hogy ő bizony a gyökerek azon szerencsétlen fajtáját képviseli, aki nem is tudja, hogy hülye.

Ilyenkor én is lelkifurdalás nélkül nyomom meg a letiltás gombot, és közel sem érzem annyira kellemetlenül magam. Tőle ennyi telik, én pedig nem tudom másképp leállítani. Egyértelmű szitu. A döbbenet, amikor felületes, netán közelebbi ismerősöktől, a hétköznapokban normálisnak tetsző emberektől kapom ugyanezt, csak cizelláltabb formában.

Mert ilyenkor olyasvalakivel beszélek, akit eddig elfogadható értékrendű embernek gondoltam, és meg sem fordul a fejemben, hogy képes a zaklatásig elmenni. Szerintem alap, hogy minden helyzetben igyekezzünk udvariasak lenni. Ráadásul kisvárosban élek, így még inkább próbálom kevésbé kellemetlenné tenni a visszautasítást.

FORRÁS: UNSPLASH

Hiszen egy helyen lakunk, számtalanszor egymásba fogunk még botlani, ismerjük egymás ismerőseit – miért érezze a másik  kínosan magát, ha találkozunk? Csakhogy rá kellett jönnöm: normálisnak hitt embereknél sem működik mindig a finom őszinteség. Az udvariasság és kedvesség gyakran inkább vörös posztó, amit határozatlanságnak, netán biztatásnak vélnek.

Hiába írom, hogy nem akarok csetelni, nem akarok találkozni, újra és újra pittyeg a telefon. Jön az újabb üzenet…  Így jutottam el végül én is a tiltásig, amit korábban számtalan nőismerősöm ajánlott ugyan, mégis túl durva eljárásnak találtam. Most viszont rá kellett jönnöm, hogy van, amikor nincs más út. És akkor megértettem: ha valakivel sokadjára történik hasonló, nem csoda, hogy türelmetlenebbül reagál.

Ismerek olyan férfit, aki az erőszakos női rajongók miatt kényszerült többször letiltásra. És számtalan nőt, akiket érzéketlennek, maguktól elszállt picsáknak kiáltottak ki a kudarcot szenvedett „lovagok”. Holott a zaklatásaikkal egyszerűen nem hagytak nekik más választást. Ami engem illet, a mai napig én szégyellem magam az illető helyett. És azon gondolkodom, mi visz rá valakit, hogy ilyen erőszakosan próbálkozzon.

Mi visz rá erre egy olyan embert, akinek egyébként rendes foglalkozása, netán hivatása van. Aki nem bűnöző, az élete más területein egyáltalán nem tűnik pszichopatának, gyereket nevel, esetleg köztiszteletben áll. Miért nem érti meg, hogy egyetlen nőt sem fog megnyerni azzal, hogy semmibe veszi a szavát? Hogy hiába próbál valakit rávenni a találkozásra, ha az egyértelműen kinyilvánította: nem akarja?

Eddig azt hittem, egyértelmű, hogy senkit sem lehet megfogni lasszóval, tapadással vagy könyörgéssel.

Aki ettől reméli a sikert, annál valószínűleg nagyon el lett cseszve a szocializáció. Netán csak bevette a hamis, de jól hangzó tévhitet, ami úgy látszik, még mindig hódít némelyeknél: hogy ha egy nő nemet mond, akkor csak kéreti magát?

Bárhogy is van, gondolatban bocsánatot kértem azok a lányoktól, akiket korábban talán picit elítéltem a letiltásos sztorijaik miatt. Az igazi, normális pasik előtt pedig továbbra is minden tiszteletem. Azok előtt, akik férfiasan, méltósággal és elegánsan fogadják, ha egy nő nemet mond. Ha ugyanis valamitől mégis meggondolhatjuk magunkat, az talán éppen ez. És semmiképpen sem a piócaság…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂