Hiába áll közénk az idő és a távolság, mi összetartozunk…

Látom magam előtt, ahogy sétálsz a kihalt utcákon, és csak a pislákoló lámpafény engedi látni a világnak, milyen gyönyörű is vagy. A fejed lehajtva, a kapucnid nem veszed fel, a legszebb dolog a napjaidban a csepergő eső érzése a hajadon.

Mintha ez elmosna minden rossz dolgot, mintha ettől megtisztulhatnál úgy, hogy ne kelljen megvívni a talán soha véget nem érő belső harcaidat. Szinte látom, hogy megriadsz a szembejövő emberektől. Láthatatlanná akarsz válni, egy szürke senkivé, akinek hiszed magad amiatt, amit az élettől kapsz.

Vagy amiatt, amit gondolod, hogy kapsz…

Mert már régóta olyan mélyen vagy, hogy nem tudod, mit is jelentenek az értékek. Már nem tudsz különbséget tenni múló semmiség és valódi kincsek között. Látom, hogy harcolsz a világgal és nem érted, hogy valójában saját magaddal küzdesz.

Nem akarsz hazamenni, pedig már szakad az eső. Elsöpröd a homlokodba lógó tincseket, amikről úgy hullanak arcodra az esőcseppek, mintha a könnyeid lennének. Sajnálod, hogy nem tudsz már sírni sem. Mintha meghaltál volna kicsit belül. Vagy talán teljesen. Nem is akarsz erre gondolni.

Azt hiszed, senki nem érti, mennyire fáj.

Pedig csak tapossák tovább a mókuskereket, hogy megmaradjon a boldognak hitt, szürke állandóságuk. Nem mernek kilépni a komfortzónából, és gúnyosan mutogatnak rád, mert te megtetted és vesztettél. Pedig nem vesztettél akkor sem, ha semmi nem alakult úgy, ahogy szeretted volna.

Tudod, én emlékszem, amikor megismertelek és nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy lehet valaki tényleg ilyen töretlenül erős. Akinek semmi nem fáj, akit semmi nem ráz meg. Úgy, hogy közben pontosan tudtam: legalább annyira érző lény vagy, mint én. Szerettelek és szerettél – még ha nem is mondtad, csak nagyon ritkán. Annál többre értékeltem. Aztán teltek az évek és láttam, hogy változtál, te pedig talán semmit nem vettél ebből észre.

Forrás: Unsplash

Elkopott belőled a dac, és az álarc végleg lehullt.

Láttam, milyen idegennek érzed magad a világban így, lelkileg lecsupaszítva. És büszke voltam. Így talán még fontosabb voltál nekem, mint azelőtt. Az évek csak teltek, és te sosem szűntél meg szeretni akkor sem, amikor megannyi alkalommal intettünk végleg búcsút egymásnak. Idő kellett ahhoz, hogy beérjenek az érzéseink. Idő és sok harc kellett, hogy megtanuljuk a másik szeretetnyelvét. És most, hogy világosan látjuk és érezzük a másikat akkor is, ha nem beszélünk, valahogy elfogytak a szavaim.

Egyszer arra ébredtem, hogy értelek és értesz.

Hogy a kapcsolatunk megérett, hogy teljessé vált az összhang. A világgal harcoltunk, közben pedig egymásért küzdöttünk. De közénk állt az élet, közénk álltak a saját viharaink. Megértettük, hogy teljesen mindegy, mennyi perc pereg ki a kettőnk kapcsolatából látszólag feleslegesen – mert minden okkal történt. El kellett szakadnunk egymástól.

Most már legalább tudjuk, hogy a valódi érzéseket nem befolyásolhatja a távolság. Már tudjuk, hogy az idő nem számít: ami igazi, az örökké megmarad. Most a fájdalmunk által építjük magunkat, és építjük egymást is. Akkor is, ha most nem így éled meg.

Szeretlek. Hiába nem köt a vér egymáshoz, a lelki kapcsolatunk valami áthatolhatatlan, örökérvényű köteléket eredményezett megannyi vihar után. Már tudjuk, hogy “a soha többé nem akarok rólad hallani” érzés csak egy pillanat. Mert ahogy mindig, innen is van kiút. Mert a lélek feltámadása nem csak egy mese.

Nyitókép: Unsplash