Van valakid, aki a rosszban is kitart melletted?

Stella úgy fogta az esernyőt, hogy szinte egészen a fejébe préselte. Ahhoz sem volt ereje, hogy megtartsa. Sapkája bojtja nyomta a fejét a vizes ernyő súlya alatt.

Csak hallgatta, hogy az esőcseppek itt-ott megkoppintják a feje fölé tartott aprócska ernyő kopott anyagát. Szinte golyóütésekként érzékelte a jelenséget. És az ide-oda cikázó esőcseppek ide-oda cikázó gondolatokat alkottak meg az agyában. Az idő még az eső mellett is elég hidegnek mutatkozott, ezért orrig bebugyolálva bámult le a vizes aszfaltra a sálja mögül. Látta maga előtt a nagy, folyton csak növekvő tócsákat, amiket könnyed léptekkel tudott volna kikerülni. Mégis, valami furcsa ötlettől vezérelve úgy érezte, hogy talán ha csuromvizes lesz is a csizmája, a víz áztatta anyagon belül talán érez majd valamit. Érzi, hogy fázik, érzi, hogy ha lelkileg nagyon nincs is rendben, azért a környezet hatásait még képes fizikailag érzékelni.

Majdnem emberek

Remélte, hogy ez talán majd enyhít ezen az érthetetlen, mégis oly világos ürességen, ami már marcangolni sem tudta belül. Úgy érezte magát, mintha csak egy robot testébe bekerült lélekként bolyongana az embertársai között. Így nézné végig minden egyes nap, rejtett, eldugott pillanatokban az egymásba kapaszkodó, ölelkező, önfeledten nevető embereket, akik még tényleg át tudják érezni, mit jelent boldognak lenni. Akik nem csak majdnem emberek. Nem csak majdnem ismerősök, nem csak majdnem barátok, nem csak majdnem szerelmek.

Hanem emberek, akik mellett a társuk voksolt, vagy épp offolta őket, így esélyt adva más mellett boldognak lenni. Igen, nem? Teljesen mindegy. Egyenes, egyértelmű. Nemcsak majdnem emberek, majdnem ismerősök, majdnem barátok, majdnem szerelmek, hanem olyan igaziak, akikből az a régi, hagyományos emberség még nem halt ki. Vagy talán nem is tudják, mi az, hogy valójában boldognak lenni, éppen azért boldogok, mert nem tudják, hogy lehetne ezt teljes elánnal, másképp is csinálni.

Egy másik kor szülöttje

Nem számított. Ők boldogok voltak, ő pedig boldogtalan. Féltékeny volt, irigyelte az érzést tőlük, nem értette, ő mit csinál rosszul. Pedig már legalább fizikálisan érezte, hogy él. Úgy érezte, mintha több száz évvel később született volna a kelleténél. És bármerre ment, bármilyen országban töltötte az idejét, beszélgethetett bármilyen korosztállyal, lehetett szó gyerekekről, serdülő kislányról, felnőtt férfiról, idős házaspárokról, meg is értették, meg nem is. Mit várt? Ő sem értette saját magát. Néha azt gondolta, tényleg bolond, máskor a többieken nevetett, hogy ők a bolondok, hisz azt sem tudják, mi a valódi, nem megjátszott, felszínes boldogság. De most bőven beérte volna ezzel is.

Emlékezett a volt szeretőire. Emlékezett a tiszta alkukra, amibe az a nyomorult szíve mégis mindig többet látott a testiségnél. Sajnálta a szíve mélyén ezeket az üres férfiakat, de a szeretetéhség maga alá gyűrte, és hajlamos volt világi senkiket tökéletesnek látni. Hajlamos volt szép, közös, életre szóló jövőről álmodozni szinte bármelyikükkel. Emlékezett, milyen volt, mikor elhitte, hogy szeretik, és a szakítás után máris máshoz rohant, ahonnan boldogan, nevetve vezetett megszédülten, kacsázva egészen hazáig – mintha a halálosnak érzett szakítás utáni fájdalma nem is jelentett volna semmit.

Kép forrása: Midjourney

Az emberek jöttek-mentek, ő alkukat kötött újra és újra: pedig megannyiszor fogadta meg magának, hogy felhagy ezzel a baromsággal, hogy majd a másik miatta lesz jobb ember. Felhagy vele, és egész egyszerűen keres egy valóban jó embert, akinek úgy kell, ahogy van. Akinél nem csak majdnem jó, majdnem tökéletes, majdnem felvállalható. Akivel nincs idő megunni a lopott órákat, akivel nincs idő élvezni a rejtőzködés izgalmát. Akinek első pillanattól igazi. Nem pótlék, nem időtöltés, akinek a nevét sem tudják.

Lopott szerelem morzsák

Sajnálta a férfiakat, mert ennyire képesek, és szégyellte magát, amiért lopott szerelem morzsáknak hazudott pillanatokért szinte bármikor bármire képes volt. Ahogy az idő telt, arra gondolt, talán épp ezért nem kap maga mellé társat, mert így él. Függő volt. Ölelésekre volt szüksége. Érintéseket akart. Az emlékeibe akarta vésni a szeretői vonásait, testük puha tapintását, csókjaik ízét, hamis öleléseiket. Közös fotókra vágyott, hogy ha eluralkodik rajta a magány, kicsit hazudhassa magának, hogy boldog, és ők igenis összetartoznak. Hogy elhessegesse a fájdalmát, hogy hitegesse magát, hogy a lelke éljen.

Hazugságokra volt szüksége, hogy építhesse magát, hogy legyen, ami megadja a kezdő lökést reggelente. Hogy menjen a taposómalomba és bármi áron, de érjen a nap végére. És talán hétvégén, vagy néhány hónap múlva a sors megjutalmazza majd mindezért pár lopott órával. Voltak közömbös, végletekig művelt férfiak, voltak kedves, teázós-beszélgetős ismerősök. Voltak hatalmas szenvedélyek és majdnem szerelmek, ahol a lány őszinte odaadásától mindenki hanyatt-homlok menekült, aztán maradt megint a magány.

Ugyanakkor naivan hiszi a szíve mélyén, hogy jön majd, akiért világokat mozgatna meg, és a másiknak is ő lesz a világ közepe. Aki nem csal, nem játszmázik. Aki nem menekül el az őszinte ölelésből, aki marad akar akkor is, ha minden körülmény ellenük szól. Akinek nemcsak majdnem igazi lesz, hanem az egyetlen és örök.

Kép forrása: Midjourney