Kedvelem a férjem szeretőjét – ő nem tehet semmiről…

Nézem, ahogy nevet. Az utcai lámpa fénye megvilágítja arcán az egyre bátorodó felszabadultságot. Többnyire zavarban van, ha találkozunk. Keze most is a törzséhez szorítva – öntudatlan mozdulatokkal pattogtatja lakkozott körmeit, és félénk csodálkozással tekint rám.  

Majd – az előbbi kedves viccemnek köszönhetően – viszonylagos megnyugvás terül el az arcán. Látom, mennyire aggódik mindig, ha összefutunk. Pedig fogalma sincs róla, hogy tudom, ki ő: a férjem szeretője. Fiatal, üde. És romlatlan, azt hiszem. Igen, szeretőként is romlatlan – húszévesen az ember még nem látja át a játszmákat. Megismert valakit, aki idősebb, elbűvölő, imponáló. Aki megértésre szorul, megmentésre, szeretetre. Ráadásul szépen tud beszélni, őszintén tud nézni, és férfias szomorúsággal tálalja tönkrement házasságának történetét.

Nem haragszom erre a lányra – nincs miért. Fáj látni, milyen izgatott, ha belém botlik az utcán és a szemembe kell néznie.

„Sok nehéz napot, drámát fogsz még megélni, kicsi lány” – gondolom részvéttel, miközben női dolgokról fecsegünk. Egy régi munkatársam lánya, elvileg innen ismerem. A többit elejtett megjegyzésekből, a női logika kíméletlen éleslátásának köszönhetően tudom. Na, meg egy pár hónapja elolvasott szerelmes üzenetből is. Kicsit szánakozva végigmér – a szeméből látom, ő sem gyűlöl. Azon tűnődöm, milyennek gondolhat. A táskám kopott, a ruháim szürkék. Ma a szemüvegem is otthon felejtettem, fáradtan pislogok. Semmi energiám, reggel ordítozva hagytuk el a lakást – én és a férjem. A férfi, akit akkora rajongással imád. A férfi, aki valaha a társam és bizalmasom volt. Akire ma már csak úgy tekintek, mint egy rég olvasott könyvre, amelyet fiatalon félreértettem, mert türelmetlenségemben kihagytam az apróbetűs részeket.

FORRÁS: UNSPLASH

Aztán a kék foltokra gondolok a karomon, ahol a férjem megragadott. A gyűlöletre, ami hónapok óta lángol benne a tehetetlenségtől, mert nem tudja, mit tegyen: menjen vagy maradjon. Útra bocsátanám, én már rég elengedtem. Nem én fogom vissza, hanem a lelkiismerete. Mert mozgássérült gyerek mellől nem olyan egyszerű kilépni egy házasságból. Talán ostobaság, de néha nemcsak magamat, a férjemet is sajnálom. Képtelen volt feldolgozni, hogy négy évvel ezelőtt oxigénhiánnyal született a harmadik gyerek. Láttam, hogyan zabálja fel az erejét az orvoshoz járás, a készenlét, az ismerősök szánakozó pillantásai. Előbb az erejét, aztán az emberségét. Talán egyetlen kapaszkodója az életben, hogy engem gyűlölhet.

Nézem ezt a lányt. Szép, üde. Valószínűleg semmit nem tud még az élet kegyetlenségéről. A beteg gyerekem mellett talán ő a legártatlanabb a történetben. Fájdalmasan, szívettépően szerelmes a férjembe, és még nem ismeri a prózaibb énjét. Nem sejti, hogy Gergő képtelen elhagyni minket. Képtelen felvállalni a menekülést – azt, hogy gyávának bélyegezze a környezete.

Velünk marad, én pedig nem fogom kidobni, mert egyedül képtelen lennék megoldani az utazásokat, amik a lányunk betegségével járnak. Velünk marad, így továbbra is ordítva indulnak majd a reggelek, keserűen fájdalmasak lesznek az esték. Ez a lány pedig hamarosan telesírja a párnáját, mert az első komoly szerelme – egy érett, megbízhatónak tűnő férfi – elengedi a kezét. Ahogy a többieknek is elengedte…

Katalin történetét Greta May jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash