Képernyőt bámuló zombikat csinál belőlünk a vírus?
„Csomagot hoztam, drága” – kiabálja a kaputelefonba a futár fiú, akivel az utóbbi hónapokban annyit találkoztam, mint senki mással. Nyitom a kaput, már szalad is fel.
Jól kiismert, pontosan tudja, hogy mi fog történni: az ajtó előtt egy kis borravaló várja, cserébe mindent intéz, és nekem már csak a dobozért kell kinyúlnom. A lépcsőről még visszanéz, intünk egymásnak, és már szalad is.
Lógatom a lábam, épp ebédszünetem van. A “hómofiszos” létezésben persze bármikor ehetnék, de én ragaszkodom hozzá, hogy bejelöljem ezt az időt és valóban akkor is ebédeljek. Mert lassan minden mást a virtuális térben intézek. Zombi üzemmódba kapcsoltam, de nem tudom: az a rosszabb, hogy ennek így kell lennie a járvány miatt, vagy az, hogy ezt nagyon gyorsan megszoktam és csak néha borulok ki miatta?
A naptáramban holnap estére egy lánybúcsú van bejegyezve. Lánybúcsú! Mindannyian otthon ülünk majd, összekapcsolódunk az éterben, pezsgőt iszunk magunkban, feladatokat adunk a menyasszonynak és valószínűleg jókat röhögünk. Magunkban. Bár valaki felvetette, hogy mondjuk, hétvégén és napközben valaki lakásán találkozhatnánk. De leszavaztuk az ötletet.
Isten ments, hogy valamelyikünk tünetmentes vírusosként megfertőzze az arát és ezzel tönkretegye élete legszebb napját. Ezért önként lemondtunk arról is, hogy az esküvőn ott legyünk. Majd bepótoljuk egy hatalmas bulival, ha vége lesz ennek az egésznek, fogadkoztunk egymásnak. Szigorúan írásban.
Én egyébként is szétparázom magam. Van egy alapbetegségem, ami miatt a vírus a legveszélyeztetettebb csapatba tett, így különösen távol tartom magam mindentől és mindenkitől. Néha azt hiszem, hogy erre az életformára születtem, máskor meg rettenetesen el vagyok keseredve. Siratom magam, hogy senkit nem sikerült “átmentenem” a múltamból. Hogy nem él velem egy pasi, aki lehet, hogy egy másik asztalnál ugyanígy a gépe előtt ülne, de mégiscsak itt szuszogna. Időnként hozzám érne, talán még beszélgetnénk is.
Ha rám tör a magány, azzal nyugtatom magam, hogy úgyis csak az igazi, nagy szerelmek bírják ki ezt a bezártságot. Akkor meg már jobb egyedül, mintha kerülgetnem kellene valakit, aki esetleg nálam sokkal nehezebben viseli ezt az egészet.
A családom háromszáz kilométernyire lakik tőlem. A szüleim már otthonosan “szkájpolnak”, ott tömörülnek kétnaponta a gép előtt, hogy lássanak és beszéljenek velem. Küldik a csomagokat, finom otthoni sütikkel, és sajnálkoznak, mennyire rossz lehet nekem egyedül és mennyire hiányzom. Én pedig mindenféle indokokat találok ki, hogy miért nem megyek haza legalább egy hétvégére. Valószínűleg attól félek, ha kiszakadnék ebből az álvalódi, jól felépítettnek tűnő rendszeremből, már nem tudnék újra visszarázódni. Majdcsak visszaáll az élet, és akkor mindent bepótolunk személyesen.
„Már megint ez a bepótoljuk. Kit akarsz becsapni?” – kérdem nem meglepő módon önmagamtól, hiszen mégiscsak magammal beszélgetek a legtöbbet mostanában. Milyen ostobaság ez? Ezt a pillanatot, ezt az ölelést, azt a közös evést nem lehet bepótolni. Pár hét, pár hónap múlva az már valami más, semmiképpen nem az, ami most lenne.
A gondolataim összevissza csaponganak, de csak ennyi volt az ebédszünetem. Hamarosan telefonos “mítingem” lesz, fejhallgatóval a fejünkön, arctalanul fogunk megoldani egy helyzetet. Este pedig egy “onlájn” előadást fogok meghallgatni arról, hogy a családi mintáink hogyan befolyásolják az életünket. Ez most vicces lesz. Mármint az életemre és a családi mintáimra gondolni. Arra, hogy az anyukám és az apukám kapcsolata hogyan befolyásolja az avatarom működését abban a virtuális játékban, amit most többen is játszunk egyszerre, mert csak így vagyunk együtt.
A csomagos fiú délelőtt egy új parfümöt hozott. Feltéptem a csomagot és jól befújtam magam vele. Na ez most valami, ami talán tényleg igazi. Ha most nem telefonos lenne a megbeszélés, mindenki szagolgatna a levegőbe, és az új illatomat dicsérné. Semmi baj, igyekszem vigasztalni magam, majd… Majdnem azt mondtam, hogy bepótoljuk. De még időben észbe kaptam.
Kincső történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.
Nyitókép: Pexels