Kiteszem a lelkem a családomért, de semmit nem kapok cserébe!

Amíg tanult, hajnaltájban mindig összemosódtak a tananyag betűi, már nem fogta fel, mit is olvas éppen. De jól akart teljesíteni, hogy a szülei büszkék legyenek rá. És azt gondolta, így könnyebben érvényesül majd az életben. 

Különféle nívós versenyeken ért el jó eredményeket, mégsem tudott keserű szájíz nélkül örülni. Az anyját és apját mintha nem érdekelte volna az egész. Sok év telt el így. Eleinte jöttek a diákmunkák a tanulás mellett, aztán a család szembesítette a lányt azzal, hogy most már ideje rendes munkát vállalni és nem a tanulásba ölni minden energiáját. Mintha valami rossz vicc lett volna az egész.

Idő kellett, míg belefásult, majd beletörődött a sorsába. Hogy nem lesz sem orvos, sem ügyvéd, arra már nincs ideje. Elfogadta, talán meg is nyugodott. Azt hitte, az a legfontosabb, hogy a családja elégedett legyen azzal, amit csinál. Ez pedig jelen esetben egy jó kereset leadása volt. A dolog működni látszott, szép lassan ő is boldogságot érzett, már amennyire érezhetett ilyet az álmai elnyomása mellett.

Aztán elérkezett az idő, hogy családot alapítson. Már rég elfelejtette a gyermekkori álmokat, csak jó feleség és csodás édesanya akart lenni. A sehová nem vezető kapcsolatok után váratlanul hullott az ölébe a boldogság. Talán nem gondolta eleinte, hogy az életüket is összekötik a férfival, de minden pontosan úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Végre boldognak érezte magát.

Gyermekeik is születtek, ő pedig élvezte, hogy a férje elégedett mellette. Nem felejtette el soha, honnan jött, még mindig annak a fiatal lánynak a megfelelési vágya dominált benne, aki a szülei álmainak akar eleget tenni. Sokszor bosszantotta a mindennapi teendők mellett, hogy nem élheti a saját életét, nem járhatja a saját útját, mert valami miatt mindig hazarendelték.

FORRÁS: UNSPLASH

Ő pedig ment, ha sokszor összeszorított foggal is, de igyekezett azok kedvében járni, akiktől az életét kapta. Mégis, egyre többször fordult meg a fejében, hogy ő mindenkiért aggódik, mindenkivel törődik erején felül, miközben tőle meg sem kérdezik, jól van-e. Az egész család úgy fogadta példás viselkedését, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. Hogy neki nem lehet problémája, nem borulhat ki, nem fáradhat el.

Ez a feladata, olyan nincs, hogy bármi miatt csak egy kicsit is visszább vegyen a lendületből.

Aztán néha, amikor már az egészsége is jelezte, hogy valami nagyon nincs rendben, mégis lemondott egy-két találkozót. Mégis kimaradt néhány közös vacsora vagy eltervezett beszélgetés. Ez bezzeg nem maradt szó nélkül. De Enikő még ekkor sem lázadt. Bár sokat sírt, igyekezett a gyerekek előtt nem mutatni, hogy valami bántja.

A férje pedig nemhogy nem segített volna a helyzeten, inkább rontott az állandó „Megint mi bajod van?” kérdéseivel. Feleslegesnek tartotta, hogy leálljon magyarázkodni. Aztán, ahogy az lenni szokott, egyszerre tetőzött minden. A kicsik nevelésével kapcsolatos gondok és a férj indokolatlan, már-már napi szintű dühe. Mindez úgy, hogy közben a számlák jöttek, a háztartási készülékek sorra hibásodtak meg, egyik héten a hűtő, másik héten a bojler.

Egy nap csörgött a telefon, az édesanyja hívta. Már a hívás fogadásakor fojtogatta a sírás, de próbálta tettetni, hogy semmi gond. Szokás szerint azonnal a segítségére lett volna szükség, mire kínjában kitörtek belőle a könnyek. Csakhogy nem az volt a reakció, amit várt. A gyerekek megijedtek, szinte sosem látták így korábban az anyjukat.

A férje dühös lett, hogy miért nyavalyog, a szülei pedig mélységesen felháborodtak: hogy meri a saját fájdalmát, a tulajdon sérelmeit a család elé helyezni? A megértésnek még egy aprócska szikrája sem mutatkozott. Ekkor jött rá, 34 évesen, hogy a boldog, szerető, támogató család, aminek létezésével hitegette magát, csak illúzió. Hogy valójában csak ő van és a tulajdon fájdalma, amin egyedül a gyermekei létezése képes enyhíteni…

Nyitókép: Unsplash