Kozma-Vízkeleti Dániel: mozaikcsaládok és családi minták

Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeuta először a gondolataival fogott meg, aztán – személyes találkozásunkkor – a kisugárzásával.

Kevés embert ismerek, akinek ennyi harmónia, nyugalom és derű árad a tekintetéből. Minden szavánál érezni, hogy szakmailag és emberileg egyaránt jelen van…
Tegyük fel, hogy szingliként megismerkedek egy kedves, kiegyensúlyozottnak látszó fiatalemberrel. Pár hónap után azonban bemutat a szüleinek, akik között mondjuk mindennapos a verbális bántalmazás. Mennyire valószínű, hogy a fiú szülői mintája idővel visszaköszön a kapcsolatunkban?

– A párom hozott mintái csak annyira befolyásolják a kapcsolatunkat, mint az én hozott mintáim. Ezt tovább árnyalják a családból hozott egyéb minták – nagyszülők, tesók stb. – és a korábbi kapcsolati tapasztalatok. Legalább ennyire fontos, hogy mi egymással mit kezdünk egy párkapcsolatban. Szóval, ha valami olyasmit látok a szülőknél, ami nekem szokatlan, furcsa, akkor két dolgot érdemes megtenni.

Az első egy önvizsgálat: vajon az én hozott mintáim maradéktalanul példaértékűek? Ha a páromat elvinném az én szüleimhez, ő vajon sikítófrászt kapna? Ezután ajánlott megbeszélni a látottakat a párommal is. Nyitott érdeklődéssel kikérdezni, ő rálát-e arra, hogy a szülei kapcsolata milyen, és milyennek képzeli majd a miénket.

A kérdésed egyébként egy nagyon gyakori kapcsolati jelenségre hívja fel a figyelmet: mindig a másikat akarjuk megérteni és kivesézni. Inkább kezdjük a magunk oldalával, hogy nekünk milyen mintáink és kapcsolati elvárásaink vannak!

Ha például valaki szingli, kiváló alkalma van arra, hogy végiggondolja, mit hozott otthonról, illetve a korábbi kapcsolatainak mi a története. Pont ma dobott fel a közösségi oldal egy mémet: „Ne küldj nekem pucér fotókat, küldj egy számlát a terapeutádtól, hogy dolgozol magadon!” Ez vicces, de van benne igazság. Mielőtt belemegyünk egy kapcsolatba, érdemes tisztáznunk magunkban, hogy mi fontos nekünk és mit akarunk képviselni.

Egy hosszabb párkapcsolatban mindig adódnak konfliktusok, hullámvölgyek. Mik azok a jelek, amikből érezhető, hogy ezek már túllépik a természetes mértéket, és a család segítségre szorul?

Egy párkapcsolatban mindig van egy természetes fejlődés, ami természetes krízisekkel jár. Ezektől nem szabad megijedni. De ajánlott elgondolkodni, ha azt tapasztaljuk, hogy igazán jelentős kérdésekben újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk.

Ha valami fontos dolgot nem sikerül megnyugtatóan rendeznünk, pedig már háromszor beszéltünk róla. Ilyenkor célszerű gondolnunk arra, hogy beleragadtunk a problémába, egy szakember viszont – a kívülállóságával és a felkészültségével – tud segíteni.

A türelem is nagyon fontos. Sokszor találkozom olyan párokkal, akiknél a nehézségek jelentős forrása, hogy mindent azonnal akarnak. Pedig egy terápia sem fog az első ülés után eredményt hozni. Egy olyan nehézség, ami évek alatt alakult ki és évek óta áll fenn, nem egy hét alatt oldódik meg. Ha viszont azt látjuk, hogy az otthoni beszélgetések hatására mindketten próbálunk változtatni, akkor érdemes kivárni ezt a belső fejlődést. Ilyenkor nincs szükség párterapeutára.

Nyilván előfordul, hogy hiába teszel bele mindent szakmailag, már nem lehet megjavítani egy kapcsolatot. Ilyenkor kimondod, hogy számukra nincs közös jövő?

Ezt soha nem én mondom ki. A pár döntése, ha nem akarják folytatni. Egy eredményes terápia folyománya, hogy a felek felismerik ezt. Ha eddig egy se veled, se nélküled jellegű kapcsolatban éltek, amiben tépték, marcangolták egymást, most pedig rájönnek, hogy külön jobb lesz nekik, akkor ez is egy jó eredmény. Sok érzelmi sérülést, megbántódást, időt spórolnak meg maguknak.

Válás után sokan újra párra találnak, és létrejön a mozaikcsalád, ami manapság egyre inkább jellemző felállás. Mire kell különösen figyelni ilyenkor? Mik a jellemző nehézségek és az esetleges az előnyök?

Az első, hogy a gyermekeimnek az én új párom nem az apukája vagy az anyukája. Mert az már van nekik – akkor is, ha ne adj isten, elhunyt. Az új páromat a társamként ajánlott bemutatni, és így érdemes hozzáállni is, mert ez sok konfliktustól megóv.

A másik, ami nehézséget okozhat, hogy a klasszikus családmodellben a család kialakulása és fejlődése néhány év alatt következik be. A mozaikcsaládban ez az idő lerövidül néhány hétre. Azt várjuk, hogy amit korábban évek összecsiszolódása alatt alakítottunk ki, az most összeköltözés után két hét alatt létrejöjjön. Csakhogy ez lehetetlen, bármennyire is tudatosak, higgadtak, intelligensek vagyunk. Szükséges időt  szánni rá.

A harmadik fontos dolog, hogy ilyenkor akár négy, vagy még több család kapcsolódik össze, és minden családnak van egy saját szabályrendszere. A gyerekek meg fognak terhelődni, ha mindenütt különböző szabályokkal találkoznak, ezért ezt ajánlott rendezni.

Egyeztetést, időt, energiát érdemes szánni arra, hogy legyen egy konszenzus. Vagy egyeztessük, hogy kinél milyen szabályok vannak érvényben. A különböző szabályok ugyanis elbizonytalanítóak, szorongást keltőek, ezért jó őket átbeszélni és kommunikálni a gyerekek felé.

Mindenképpen rugalmasságot követel a helyzet – de pont ez lesz egy ilyen család előnye is. A gyerek megtanulja a konfliktuskezelést és a rugalmasságot, amikre felnőtt korában szüksége lesz. Megtanulja átlátni az emberi kapcsolatokat, így amikor később bekerül egy közösségbe, sokkal jobban boldogul.

Mi történik, ha a gyerek tiltakozik az új párunk és a vele való közös élet ellen? Sokan ilyenkor meghátrálnak az összeköltözéstől, mások megpróbálnak „harcolni”. Mit tegyen ilyen helyzetben a szülő?

Ilyenkor először azt tisztázzuk, hogy bennünk vannak-e kételyek. Amit ugyanis a gyerek mutat, az nagyon gyakran a szülői érzés felnagyított visszatükrözése. Ezután lehet átbeszélni a gyerekkel – az életkorának megfelelő nyíltsággal -, hogy neki mik az aggodalmai, illetve nekem mik.

A másik, hogy egy új család akkor tud létrejönni, ha a régi tényleg lezáródott. Érdemes tisztázni magamban, hogy a korábbi kapcsolatom tényleg lezárult-e érzelmileg, tényleg elgyászoltam-e. Gyakran a gyerek anyja/apja is forrása lehet a nehézségeknek.

Egy még le nem záródott házasság nem teszi lehetővé, hogy egy új jöjjön létre. Ilyenkor szükséges „felhatalmazást” kérni magamban a volt páromtól, hogy akkor is boldog lehessek, ha már nem vele élek.

Egy interjú során hallottam tőled egy mondatot, ami különösen megfogott. „Bármit csinálunk, ne játsszuk el, hogy meglepődünk a következményeken.” Sajnos az emberek többsége mégis ebbe a hibába esik. Hogyan kerülhetnénk ezt el?

Általános emberi jelenség, hogy tudjuk, de nem tesszük. Az egészségünkért sokszor éppúgy nem teszünk, mint a lelki és párkapcsolati dolgainkért, pedig tudjuk, hogy mi lenne helyes. Egy párkapcsolatban van egy csomó kiszámítható esemény, és amikor ezek megtörténnek, akkor saját magunk védelme érdekében eljátsszuk, hogy meglepődünk.

Mondjuk, csodálkozom, hogy miért vagy ideges, miközben én bosszantottalak fel.

Könnyebb, ha a másik a hunyó. Önigazolást keresve mindig könnyebb a másikat okolni. Ezt az önvédelmet azonban egy párkapcsolatban érdemes félretenni, hogy az otthon egy nyílt, őszintén egymás felé forduló közeg legyen. Ha elismerem, hogy közreműködtem a helyzet kialakulásában, hozzájárultam, hogy így alakult, az mindennek az alapja.

Úgy tudom, egy újabb könyvön dolgozol. Megtudhatják az olvasók, mi lesz a téma?

Két évtized praxisának összegyűlt annyi tapasztalata, hogy szeretném egy nagyobb lélegzetű műben megfogalmazni. A fő vezérfonal az erőforrás-központúság lesz. Azt keresem, hogy mi az, ami segít, ami erősíti a kapcsolatot, mi az, ami megtart.