Magányos öregasszonnyá keseredsz, vagy bízol a világban?

A monotonitás hópáncélt húzott a szép idők boldog perceire, az emlékeid mintha megfagytak volna, vagy mintha csak a te fejedben léteznének. Ahogy beköszöntöttek a hideg, szürke napok, az életed az eddigi állandó melankóliából valami sötét, mélyen magányos időszakba váltott.

Úgy érzed, valami gond van. Hogy veled, vagy a világgal, azt jóformán te sem tudod. Vagy nem akarod tudni. Nem akarsz magadba nézni, csak szajkózod, hogy téged nem érdekelnek a trendek, hogy mennyire bolond, aki mások után megy és képtelen véleményt formálni. Mindeközben te is ott kullogsz a sorban, a fejedben ezernyi gondolattal, csendesen.

Talán sokáig észre sem veszed: úgy álltál be a többiek közé, hogy már nincs is benned bizonyítási vágy. Már nem akarsz kitűnni, megkeseredtél, és csak dühöngsz mindenért. Tehetetlennek érzed magad, pedig nem vagy az, de sokszor egyszerűbb csak panaszkodni cselekvés helyett.

Nem érzed komfortosnak a világot.

Úgy gondolod, eleget tettél már azért, hogy megbecsüljenek, mégis folyton-folyvást bizonyítanod kell, és látszólag akkor sem vagy elég jó. Nem tetszik, hogy hosszú évek óta ugyanazokat a köröket futod, mégsincs látszata, hogy haladnál. Pedig gyarapodtál tudással, tapasztalattal, és igenis keményen dolgoztál mindenért, amid van…

Nem tetszik, hogy abban a tudatban nőttél fel, hogy ha tisztességes vagy, tanulsz, dolgozol, az majd meghozza a gyümölcsét – mégis, az élet azok elé gurít vörös szőnyeget, akik megjátsszák magukat. Te pedig ottmaradsz háttérbe szorítva, pedig csak önzetlenül tenni akartál a másikért. Adni és nem elvenni…

Forrás: Unsplash

Azt hiszed, nem érsz semmit egyedül.

Bár rengeteg ember vesz körül, a szerelmed nélkül senkinek érzed magad. Még mindig nem vagy képes túllépni a rég kihűlt, boldog pillanatok emlékein, még mindig a múltból táplálkozol. Tudod, hogy vészesen fogy az időd, mégis sorra rohansz el a kínálkozó lehetőségek mellett a nagy fájdalmadra hivatkozva. Majd’ beledöglesz, mégis megszoktad már, hogy az önsajnálatodba süppedj.

Irigykedve nézed a boldog párokat, és bár megvan a véleményed a házasságtörőkről, még rájuk is féltékeny vagy. Mert nincsenek egyedül, mert ők kaptak még esélyt… Képtelen vagy már örömöt lelni az élet dolgaiban, csak azt látod, hogy más mindent kap a semmiért, míg te semmit sem kapsz, bármit teszel.

Aztán kiderül, hogy talán nem is a rohanó világ a fő ellenség, hanem a saját gondolataid. Amik nem hagyják látni a fától az erdőt, amik vasláncokkal kapcsolnak a saját ólomsúlyú múltad néhány boldog foszlányához. Mindenkinek szajkózod, hogy te megszavazod a bizalmat, közben pedig saját magadban sem vagy már képes bízni. Ha véletlen sikerül igaz, egyenes emberekbe botlanod, bennük is megtalálod a hibákat. Nem azért, mert te tökéletesnek hiszed magad, hanem azért, mert ennyire félsz.

Annyira rettegsz az újabb, lelkedet ért késszúrástól, hogy elhiteted magaddal: a megbecsülés, az őszinte szeretet nem jár neked. Inkább maradsz egyedül és belesüppedsz a keserédes magányba. Így öregszel szép lassan, észrevétlenül zsémbes öregasszonnyá.

Pedig a világ talán nem is olyan rossz, mint hiszed. Talán még időben felébredsz és végre megragadod a kínálkozó alkalmak egyikét, hogy te is boldog lehess – és nem csak az álmaidban.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂