Már felnőtt voltam, amikor anyám bocsánatot kért a hibáiért…

2022-05-23 Esszencia

Anyám igazi tyúkanyóként vigyázott rám, és mindig a legjobbat akarta nekem. A legnívósabb iskolákba íratott, a legnépszerűbb táborokba küldött, és kiválasztotta a legagilisebb edzőt, hogy első osztályú játékost faragjon belőlem. 

A külsőmre is nagy hangsúlyt fektetett, vigyázott az alakomra, és mindig szépen öltöztetett. Biztosan azért tette, hogy mások is lássák, milyen figyelmes, türelmes és odaadó szülő. Sokáig én is ezt gondoltam, igazi szuperanyaként tekintettem rá. Szerettem és tiszteltem, ám akkoriban még nem voltam tudatában annak, hogy a szeretet ennél sokkal többről szól.

Felnőttként tudatosult bennem – és alaposan szíven is ütött  -, hogy pont azt nem kaptam meg, amire igazán szükségem lett volna. Azokat a mély és tartalmas beszélgetéseket, amik közelebb hozzák a családtagokat egymáshoz. Mi soha nem ültünk le együtt például a konyhában, ahogyan a legjobb barátnőmnél szokás volt.

Nálunk nem volt divat a lelkizés, mi soha nem tartottunk “csajos napokat”. Mindketten tettük a dolgunkat, és persze örültünk a másik sikerének, de a nagy meg- és kibeszélések valahogy elmaradtak. „Az anyád vagyok, nem a barátod.” Megszámolni sem tudom, hányszor hallottam a szájából ezt a mondatot. Néhány szó csupán, mégis ereje van, és sokkal nagyobb, mint amit valaha is lehetségesnek hittem.

Ez az ártalmatlannak tűnő kijelentés észrevétlenül önállósította magát. A bőrömbe vésődött, mint egy stigma, és megnehezítette számomra az érzelemnyilvánítást, az érzelmek felismerését. A kamaszéveim voltak a legrázósabbak. Olyan gyorsan elkezdtem nőni, hogy a lelkem nem tudott lépést tudott tartani a centikkel.

FORRÁS: UNSPLASH

Szégyelltem és takargattam a cicijeimet, a fenekemet pedig túl gömbölyűnek láttam, ezért bő, alaktalan ruhákat hordtam. Az én lázadásom abból állt, hogy magamra zártam a szobaajtót és írni kezdtem. Akkoriban mindenre és mindenkire haragudtam, de legfőképpen anyámra, akinek beszélnie kellett volna velem a nővé válás folyamatáról.

Meg arról, milyen melltartót viseljek, mi történik a havi vérzés alatt, és hogyan kezeljem a tinis hangulatingadozásokat. Azt azért szeretném leszögezni, hogy anyám soha nem tett szándékosan olyat, amivel megbántott volna. De a szándék és a végeredmény azért két teljesen különböző dolog. Ezek a történések ugyanis rossz következményekhez vezettek, amikkel iszonyúan nehéz volt együtt élni.

Leginkább a párkapcsolataim sínylették meg, hogy képtelen voltam nyíltan kommunikálni magamról és az érzéseimről. De hogyan is tudtam volna, ha otthonról nem kaptam ehhez megfelelő mintát? Végül pszichológushoz fordultam, mert már nem tagadhattam le, hogy segítségre van szükségem. A terápiás üléseken aztán kénytelen voltam bevallani, hogy sem az élet dolgairól, sem a félelmeimről, vágyaimról nem tudtam anyámmal beszélgetni.

Csak hosszú belső munka után billent helyre a lelki egyensúlyom, és találtam rá a belső hangomra – szó szerint és átvitt értelemben is. Anyámnak pedig írtam egy hosszú levelet arról a kislányról, aki némának és tehetetlennek érezte magát a világban. Egyik délután átmentem hozzá, és megkértem, olvassa fel előttem. Utána sokáig ültünk szótlanul egymás mellett, aztán egyszerre tört fel belőlünk a szívszorító zokogás.

„Kislányom! Óriási hibát vétettem, elmondhatatlanul sajnálom” – mondta a könnyeit letörölve.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, elernyedt a testem, és úgy éreztem, mintha mázsás súly gördült volna le a szívemről. Aznap végigbeszélgettük az egész délutánt, és sok mindent megértettem a viselkedését illetően. A kapcsolatunk azóta stabil lábakon áll, amihez önmagam meggyógyítása volt az első lépés, és nagyon örülök, hogy megtettem.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok