Megcsalsz, de nem hagylak el – megkeserítem az életed!
Csak állt a teraszon, bámulta a férfit. A gyötrelmes akaraterővel visszafojtott könnyek marták a szeme sarkát, szájába a keserűség valami undorító, fémes ízt varázsolt, mint amikor valaki a saját vérét nyeli.
Évtizedek óta nézi, ahogyan a férje flörtöl valakivel, és évtizedek óta ugyanezt a tehetetlenséget éli át. A másik nem változik, neki pedig nincs ereje kilépni. Már nem emlékezett, mikor formálta át gyilkos szavakkal támadó boszorkánnyá a düh és a csalódás. Nem emlékezett, mikor vált élete állandó kísérőjévé szájában a fémes íz, szája sarkában a lefelé görbülő, keserű ránc, amely az évek során egyre mélyebbé vált.
Szőkék, barnák, feketék – idővel a világ összes nője az ellensége lett. Biztosabbnak érezte gyűlöletes jelenlétüket mindennapjaikban, mint a Föld gravitációját. A savas fájdalom úgy fröcskölt mérgező mondatokként a nyelvéről, mint a kígyó méregfogából pusztító anyag, ha ölni akar. Ez maradt az egyetlen eszköze: földbe döngölni, lekezelni, porba alázni a férfit.
Hiába tudta, hogy minden sértésért egy újabb mással töltött éjszakával fizet. A kegyetlen, ám megváltoztathatatlan játékszabályok visszavonhatatlanul beleégtek mindkettőjük tudatába, mint amikor a láva kemény, egyhangú masszává égeti a valaha élettől zöldellő talajt. Mégis, az utóbbi évek talán könnyebben teltek. A nő a gyűlölet mellett újabb cinkostársra lelt: az időre.
Falánk türelmetlenséggel hajszolta a hónapokat, amelyek múlása egyszer csak megváltást hoz majd. Bármilyen sármos, bármilyen elbűvölő, egyszer már nem fog kelleni azoknak a fiatal nőknek! – dübögött a szíve izgatottan. És akkor eljön az ő ideje… Látta maga előtt öregségük éveit, és alig várta.
FORRÁS: UNSPLASH
Izgatott diadalban úszott a gondolattól, hogy végre igazán uralkodhat majd a kiszolgáltatott, erejétől és örömeitől megfosztott Casanován. Aki szeretők híján csak az ő kezében lesz, csak az ő társaságára szorul, elvesztve egyetlen fegyverét, amellyel annyi éven át visszavágott: a hűtlenséget. Az évek azonban hiába peregtek. Érezte, hogy saját arca egyre beesettebb, múmiaszerűbb az elégtétel utáni görcsös várakozástól.
A férfi azonban még mindig önmaga. Még mindig visszanéznek rá a nők, még mindig csókolják és ölelik valahol titokban… Hiába a kor, míg ő szép lassan elsorvad, a másik valami bűvös erőtől hajtva talán örökre hódít és élvez, az élet napsütéses oldalán. Hogy aztán a harchoz erőt nyerve térjen haza a sárkánybarlangba…
Állt a teraszon, nézte a férjét, a gyűlölet maró savakat termelt a gyomrában. Amikor a férfi visszatért a futó, jelentéktelen beszélgetésből, ő gyorsan odavetett néhány gúnyos megjegyzést, pár parancsszót. De csak egy kiismerhetetlen mosoly volt a válasz. Egyszer.. – gondolta fenyegetően a nő, és bosszúra szomjazó lelkében fekete gomolyfelhők vihara pusztított el egy egész világot.
Soha – gondolta dacosan a férfi, mert értette és élvezte a vérre menő, gyilkos küzdelem kihívását.
Egyikük sem tudta, ki nyer a végén, de egyik sem adta fel, élete árán sem. Bementek a baljósan föléjük magasló falak közé, amelyet otthonnak neveztek – hogy továbbjátszhassák végtelen, egymást és magukat pusztító, kegyetlen játékukat…
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
