Megtanultam tőled, hogyan NEM szabad szeretni…

Végre esik. Világosszürke ruhában sétálok az éjszaka pislákoló fényei között. Napok óta alig alszom. De végre esik, és ahelyett, hogy rohannék hazáig, lépteimet lelassítva élvezem, hogy bőrig ázok. Mosolygok.

Mintha a vízcseppekkel a szívem tisztulna ki, mintha az eső a lelkem öltöztetné tiszta ruhába. Látszólag semmi okom feltűnően boldognak lenni, mégis fülig érő szájjal, nevetve sétálok a kihalt utcákon. Táncolni lenne kedvem. Mert meghallgattattak az imáim, mert a fájdalom, amit már saját részemként cipeltem magammal, egyszeriben eltűnt.

De azért mindig itt maradsz az emlékeimbe vésve. Itt maradsz, és ha már a szépreményű terveim szertefoszlottak, azt azért nem felejtem, hogy majdnem megszerettelek. Nem felejtem a manipulációid, nem felejtem az érzelmi zsarolásod, és a hamis könnyeidet sem. Ugyanakkor nem felejtem a féktelen szeretetéhségemet.

Nem felejtem, hogy mennyire nem érdekelt a kettőnk lehetséges közös jővője az első randevún. És tisztán emlékszem a másodikra, mikor sokáig csak álltunk egymás mellett az éjszakában, és akaratlanul is elmosolyodtam, ha rád néztem. De te csak mesélted a sztorikat, én pedig boldog voltam, hogy nem félsz kinyitni előttem a szíved, nem félsz lélekig vetkőzve kitárulkozni. Megmutatni, ki is vagy valójában.

Tetszett, hogy minden rezdülésedből áradt, mennyire kellek neked. Tetszett, hogy hirtelenjében nem éreztem magam olyan magányosnak és hogy végre lehetőséget kaptam a boldogságra. Egyedül rajtam állt, mit kezdek ezzel az eséllyel. Megdöbbentett, mennyire hasonlítasz hozzám. Megdöbbentett, hogy ugyanaz a fáradt lelkű, válaszokat kereső ember vagyok én is, akinek téged láttalak.

Egyszeriben az érdektelenség teljes odaadássá változott, és minden percet imádtam, amit veled tölthettem. Észre sem vettem, úgy lettem érett nőből a lábaid előtt fekvő kiskutya, aki szeretett volna újra ember lenni melletted – de az érzelmei erősebbek voltak. Így hagytam magam betörni és lestem minden óhajod. Minél többet kaptál, annál többet vettél el. Mindig egészen az utolsó utáni pillanatig feszítetted a húrt.

FORRÁS: UNSPLASH

Aztán könyörögve jöttél, mennyire sajnálsz mindent és nem azt érdemlem, amit kapok tőled. Eleinte legyintettem, hazudtam magamnak, hogy a sértő szavaid valójában nem is marják a lelkem. Nehéz volt, de amikor esetlen, szeretetéhes felnőtt gyereket játszva az ölembe kuporodtál, minden fájdalmam megszűnt. Te pedig hagytad, hogy újra a tökéletes szerelmi idill fikciójával áltassam magam, majd megint jöttek a szóbeli pofonok.

Mosolyszünet, együttélés és hirtelen szakítás úgy váltogatták egymást, hogy néha azt sem tudtam, a kapcsolatunk melyik fázisában járunk. Amikor már kihátráltam volna, mindig elérted, különféle fondorlatos módokon, hogy felejtsek el mindent. Tudtam, hogy hazudsz, de jobban akartam hinni benned, mint a valóságban. Családot hazudtál nekem.

Azt éreztetted, hogy már nem kell félnem soha, mert innentől te magad leszel a családom és soha semmi bajunk nem eshet. Ordítani tudtam volna az örömtől. Tudtad, te mire vágynál, és pontosan tudtad, hogy ugyanezek a szép ígéretek engem is azonnal levesznek majd a lábamról. Mindig bejött. Mindig. Míg gondoltál egyet, és ahogy jöttél, kreált okokra hivatkozva kisétáltál az életemből. Még ahhoz is gyáván, hogy őszinte legyél.

Ha hozzám nem is, legalább magadhoz. De nem bánom. Tudom, hogy valójában nem másokkal, hanem saját magaddal van problémád, és sajnállak érte. Ugyanakkor hálás vagyok. Hálás, mert jöttél, és ha nem is volt igazi a szerelmed, én elhittem, és megkaptam egy rövid időre a boldogság illúzióját. Hiába sírtam megannyiszor, míg aludtál a kezemet szorítva, én mosolyogva néztelek és hálás voltam, hogy vagy.

Nem számított, hogy bántál velem. Akkor és ott csak az számított, hogy voltál.

Szóval köszönöm, hogy általad kaptam az élettől egy olyan lökést, ami rávilágított arra, hogyan nem szabad élnem. Végre megtanultam, hogy ne zárkózzak be, ha összetörtem, hanem erősödjek meg a fájdalmak által.

Nyitókép: Unsplash