Mérő Vera Lúg című könyve szomorú igazságokkal szembesít…

Tisztességes adag igazságérzettel rendelkező állampolgárként, nem utolsósorban pedig nőként olvastam el Mérő Vera Lúg c. könyvét egy bestiális bűncselekményről, amely nem egy briliáns krimiíró tollából fakadt – ezt az élet írta.

A 2012-es ún. lúgos ügyet senkinek sem kell bemutatni, akkora médiaérdeklődés övezte, a részletek mégis tartogatnak bőven meglepetést. Mint például az az eszmefuttatás, hogy ha már csonkítás, akkor sav használata lett volna a kegyes út. Mert míg az megáll felszíni roncsolásnál, a lúg folytatja alattomos hadjáratát akár egészen a csontig, elfolyósítva minden sejtet, ami csak útját állja. Sosem gondoltam volna, hogy ezek szerint az indiai nők, akiket savtámadás ért, a szerencsések közé tartoznak…

Felfoghatatlan, hogyan lehet a szeretet nevében egy ilyen borzalmas cselekedetet elkövetni. De ha nem is a férfi, hanem a hivatása iránt elkötelezett orvos felől közelítjük meg a történetet, a Hippokratészi eskünél akkor is elakadunk. A válasz talán a magára erőltetett hit fojtogató fogságában, a családja által gúzsba kötött rabmadár szabadulási kísérletében keresendő.

Legalábbis a könyvön, mint szócsövön keresztül Erika, mindennek az elszenvedője valami hasonló konklúzióra jutott. A társadalom szemében a „jó családból” való származás és az iskolázottság kéz a kézben járnak a moralitással. Ez az eset azonban rávilágít arra, hogy tettessé mindenki válik, nem pedig annak születik.

Arra is rávilágít ez a letehetetlen olvasmány, hogy milyen hálátlan feladat ma áldozatnak lenni Magyarországon. Hogy csak egyetlen ékes bizonyítékát említsem: a sajtóban a sértett Renner Erikaként, a vádlott azonban szemérmesen B. Krisztiánként szerepelt. B, mint „bárki lehetne”. A közember és a köztiszteletben álló. Nem azt szándékozta a védelem bizonyítani, hogy nem a kórházigazgató az elkövető, hanem hogy nem bizonyíthatóan az.

Forrás: Unsplash

Ahogy egy ügyvéd fogalmazott Erikának, igazságból többféle létezik. Az egyik az objektív. A másik, amit mi annak hiszünk, és végül, amit a jog annak ítél – és csak az utóbbi számít. Itt mindhárom egybe vágott, még ha méltatlanul sok időbe is került szinkronba hozni őket. És ha csak időbe került volna…

A számomra legdrámaibbat mégis a könyv vége tartogatta, Renner Erika gyerekeinek és társának összegzései. Annak a kegyetlen bizonyítéka, hogy amikor ártunk, nem csupán egyetlen embernek, hanem a hozzá legközelebb állóknak is kárt okozunk. A lánya visszaemlékezése szerint, a megcsonkított nőnek a sok viszontagság mellett – melybe a jogi hercehurca is masszívan beletartozik – nem maradt ereje még anyának is lenni. A két kamasz próbálta ugyan megélni „amit ilyenkor meg kell”, de mindenre rávetült az ügy árnyéka. Ők évekre elvesztették az édesanyjukat, egy frissen szárba szökkent szerelem pedig olyan hiperrealisztikus fordulatot vett, amilyet sosem szabadott volna.

Az ilyen történeteknek nem hősnői szoktak lenni, számomra Erika mégis az. Túlélte, amit a támadója szerint nem illett volna, a testének és az addigi életének temetése közben pedig volt kitartása harcolni önmagáért és sorstársaiért. És mert, tudott segítséget elfogadni többek között olyasvalakitől is, aki menekülőre foghatta volna, mégsem tette. Ha valami, ez szerelem. Amellett, amit párja végszónak szánt – „élni igenis szép” -, a könyv legfontosabb tanulsága számomra az, hogy ha akadnak, akik segítenek, minden sikerülhet. És szerencsére mindig akadnak.

Nyitókép: Unsplash

Sales munkatársat keresünk az IgaziNő csapatába!

Releváns munkatapasztalat előny, de nem elvárás. Olyan kollégát keresünk, aki ugyanannyira beleteszi szívét-lelkét a feladatába, ahogy azt mi magunk is tesszük. Jelentkezz: info@igazino.hu