Mindenki úgy szeret, amilyen ő maga: a becsületes becsületesen, a hazug hazugan.

2022-10-31 Szerintünk

Emlékszel még, amikor kisgyermekként az anyukád ölében kuporogva hallgattad az esti mesét? Többségünk talán a varázslatos történetekkel együtt szívta magába a meggyőződést, hogy a szerelem mindent legyőz.

Hiszen a legkisebb királyfi simán megölte a hétfejű sárkányt, a csúf béka pedig egyetlen csóktól herceggé vált. Aztán ahogy növünk, jönnek a regények és a hollywoodi filmek, amikben a szenvedély lángja átlobog távolságon, betegségen, csalódásokon – és könnyezhetünk a happy enden.

Társadalmunkban nagyra becsüljük a szerelem jelentőségét, és ez így is van jól. De azzal, hogy mindenhatónak tulajdonítjuk, már nem értek egyet. Hiszem, hogy a romantikus érzelmek szinte bármilyen külső zavaró tényezőn képesek felülkerekedni – egyvalamin viszont sosem lesznek úrrá.

A jellemen.

Ahogy elnézem a vakvágányra futott kapcsolatokat, sokaknál látszik, hogy a sors már a legelején is vadul kongatta a vészharangot. A jelek úgy üvöltöttek a reménnyel teli delikvens fülébe, hogy rajta kívül mindenki értette: a folytatás kétséges és kockázatos. Mégis, egy-egy riasztó tulajdonság, otthonról hozott viselkedésminta láttán hajlamosak vagyunk legyinteni, amikor Ámor nyila szíven talál. „Ó, igen, ebben ő valóban kicsit fura. Talán egy kicsit önző, talán eddig minden exét átverte. Talán szeret kioktatni és fölényeskedni velem. Talán birtokolni akar, talán picit elhanyagol. DE…”

Forrás: Unsplash

És következik az önáltatás, a másik mentegetése önmagunk előtt. Amikor elszántan próbáljuk megindokolni, miért nem lesz ebből baj, és miért fog működni köztünk a dolog a felismeréseink ellenére.  „…de engem nagyon szeret” – mondjuk álmodozva.  „…de nem tehet róla, mert vele is így viselkedtek a szülei.” „…de mellettem majd másmilyen lesz.” Azt hisszük, a szerelem hatalma mindent átformál a másikban. És lám, az érzelmek hatására kedvesünk talán valóban próbál változni.

Egy ideig. Aztán már nem.

Az évek telnek, a kapcsolat elején észlelt súlyos hibák pedig nemhogy enyhülnének, inkább még jobban előtörnek. Mert a valóságban a csúf békát nem herceggé varázsolja az idő, csak még varangyosabbá és még csúfabbá. Ráadásul ez a béka jól fel lesz háborodva, hogy miért akarsz te mást faragni belőle, mint ami. Miért bántod, miért szekálod, miért elégedetlenkedsz? És mindkettőtökben nő a megbántottság. Benned, amiért érted sem volt képes legyőzni a démonjait, benne pedig, mert nem fogadod el olyannak, amilyen. Aztán jön a szakítás.

Ha valamit mindenképpen meg kéne tanulnunk a szerelemmel kapcsolatban, az szerintem ez: mindenki úgy szeret, amilyen ő maga. A becsületes becsületesen. A hazug hazugan. A hűtlen hűtlenül, a szorongó szorongón, a mélyérzésű mélyen. A szemét görény „szemétgörényül”. Persze előfordul, hogy valaki megváltozik élete során, de nem valaki másért. Mert a tartós változásokat a saját felismeréseinkből adódó belső késztetések alapozzák meg, nem pedig a külső nyomás.

Ha tehát figyelmeztető jelek sikoltanak a füledben egy szerelem kezdetén, ülj le és gondolkodj! Erre az időre pedig, ha lehet, iktasd ki a szótáradból a „de” szócskát… Kell ő neked így, ahogy most van? Akkor is, ha 10 év múlva is ilyen? Ha gyerekeitek lesznek, és még akkor is ilyen? Ha betegség/munkanélküliség miatt kiszolgáltatottá válsz és akkor is ilyen? Megfelel neked a mostani jellemmel, hozzáállással, szeretni tudással? Ha nem, akkor szerintem menj tovább.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok