„Minek ment tanárnak, ha tudta, hogy sz*r a fizu?”

A napokban megemlítettem egy ismerősömnek, hogy szerettem volna részt venni egy tüntetésen, amely a pedagógusok melletti kiállást hivatott szimbolizálni. És ennek kapcsán beszélgetésbe is elegyedtünk.

Nos, azt kell, hogy mondjam, nem gyengén verte ki nálam a biztosítékot némelyik vélemény a témát illetően. De talán a legdurvább mégis ez volt: „Minek ment tanárnak, ha tudta, hogy sz*r a fizu?” Miután összeszedtem az államat a földről, elgondolkodtam a témán: mégis hogy a francba lehet ehhez így hozzáállni?

Azért azt tegyük hozzá, hogy többszörösen érintve vagyok az ügyben – részben talán ez is az oka annak, hogy ennyire felhúztam magam a fenti kommentáron. Először is, végzettségem szerint tanítónő vagyok, így ha valaki a tanárokat savazza, én azt magamra veszem. Oké, hogy tanítónőként egy percig sem dolgoztam (csak angoltanárként), de ettől függetlenül jelenleg is tanítok, csak nem iskolában.

Tehát tanárnak is érzem, tartom magam.

Nagyon fontos tisztáznunk, hogy egy fiatal nem azért választja a tanári pályát, mert a fizetésre hajt. Hanem azért, mert ez nem szakma, sokkal inkább hivatás. Azok a nők és férfiak nem azért vannak még most is az iskolákban és nem azért tanítanak, mert máshoz nem értenek. (Hidd el nekem, hogy simán tudnának mást is dolgozni!) Nem is azért, mert valamilyen tárgyból jók voltak, aztán nekik ez a diploma jutott. Akikre ez érvényes, azok már régen felmondtak a francba.

Azért küzdenek nap mint nap, mert nekik ez az életük.

Ebben van szívük-lelkük. Azért dolgoznak, hogy a következő évtizedekben is legyen még orvos, tanár, fodrász, eladó, burkoló, minden ebben az országban. Mert SEMMI nem működik nélkülük. Gondolj bele és ízlelgesd: semmi nem működik tanárok nélkül.

A másik ok, amiért vastagon érintve vagyok, hogy a kislányom jövőre lesz elsős. És komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vissza kellene mennem iskolába tanítani. Ugyanis nem vagyok biztos benne, hogy 2023 szeptemberében lesz annyi tanító, amennyi elég az összes gyerekre. (Ugye az idősödő tanár állományról már hallottunk eleget.)

Azért ez elég meredek, nem?

Vagy ha nem is megyek vissza, akkor majd délutánonként és esténként kell együtt tanulnunk, hogy a tanárhiányból eredő hiányosságokat pótoljuk. És én most örülhetek, mint majom a farkának, hogy van némi tudásom a témában… Mert ha azt hiszed, hogy az írás és olvasás megtanításához neked elég írni és olvasni tudnod, akkor van egy elég rossz hírem: nem, ez nem elég! Ezeket átgondolva vajon még mindig úgy gondolnák a károgók, hogy nem kéne megfizetni a tanárokat, és a tüntetés csak valamiféle úri passzió?

Egyébként annak, hogy egyre kevesebb a pedagógus kis hazánkban, nem csak a nevetséges bérezés az oka. A másik fontos – ha nem fontosabb – része a megbecsülés és a tisztelet hiánya. Nem ritkán hallhatunk mostanság olyanokat, hogy „Az a hülye tanár megint lehúzta a fiam dolgozatát!” Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna az illető a gyerek munkájára.

Elárulom, hogy pedagógusként egyáltalán nem öröm rossz értékelést adni, nem azért csináljuk, mert ettől vagyunk boldogok. Sőt, háromszor átnézzük azt a rohadt dolgozatot, hátha össze lehet még valahonnan kaparni egy extra pontot, amivel megvan a jobb jegy. Mi annak örülünk, ha a tanítványaink sikeresek – a kudarcaikat pedig valahol igenis a sajátjainknak érezzük. Szóval gondolkodni kellene, mielőtt minden alap nélkül lehülyézzük a tanárt (vagy bárkit).

Sokszor hallom azt is, hogy teljesen alaptalan, hogy a pedagógusoknak ott van a nyári szünet, ami alatt ráadásul még fizetést is kapnak. Mert akkor úgyis csak a feneküket vakarják. Ha nem, akkor meg mit háborognak, hogy több fizu kell, amikor abban a két hónapban vállalhatnak akár extra munkát is? Hát barátom, az a 2-2,5 hónap arra van, hogy az ember kipihenje a tanítással töltött másik 10 hónapot. Aki nem próbálta, nem biztos, hogy érteni fogja, de a tanítás nagyon durván leszívja az ember energiáját.

Magyarul egyszerűen elfárad az agyad, amit muszáj visszatölteni, hogy a következő szeptemberben a kívánt színvonalon vessük magunkat újra a munkába. (És akkor a lelkileg megterhelő oldalát nem is említem, amikor annyi szomorú gyereksorsot látsz, hogy a szíved belefacsarodik…)

Ha az én kezemben lenne a döntés, hogy ki mit gondoljon, akkor mindenképpen nagyobb tiszteletnek és megbecsülésnek örvendenének a tanárok. Az anyagi juttatásokat már nem is említve. Mert józan paraszti ésszel átgondolva is be lehet látni, hogy nélkülük nem működik a világ. Tetszik, nem tetszik, ez a nagy büdös helyzet. Szóval, ha már támogatni nem fogod a törekvéseiket, legalább ne támadd. Anélkül meg pláne ne, hogy egy percre is elgondolkodtál volna, mit beszélsz!

Nyitókép: Unsplash