Mióta anya vagyok, többet jótékonykodom a beteg gyerekekért!

Én nem rendeltem alá magam olyan teljességében az anyaságnak, ahogy elvárták és ahogy talán illett volna. Én nem mondtam le a szépség(nek hitt) praktikáimról vagy a fejemet a víz felett tartó heti többszöri mozgásról. 

Nem sajátítottam ki a baba-mama kettősünknek a szimbiózist, hanem hagytam, hogy másokhoz is úgy kötődjön, ahogy egyszer még irigyelni fogom. Egy teljes évnek kellett eltelnie, hogy ráeszméljek: dehogynem, csak eddig az élet volt oly’ kegyes, hogy ezt elhallgatta előlem. Történt ugyanis, hogy beteg lett a kisfiam.

Hirtelen, lobogva csapott le a vírus, de gyorsan és kíméletesen söpört végig a kis szervezetén. Szívós kis pasi, na, az én kis pasim. És akkor egy lázasan szuszogós pillanatban elemi erővel csapott le rám az érzés: hiszen én zokszó nélkül kútba ugranék, ha ez lenne a gyógyulása ára! Fortyogó, lassan ízekre tépőbe, bármilyenbe.

Persze eddig is tudtam, hogy a perfekt manikűrről – bár igényesebb, tehát derűsebb, tehát jobb anyává tesz – bármikor lemondanék. De ott, a vizes borogatást szorongatva, letaglózott a felismerés, hogy semmit és mindent, csak hogy ő… A tornádó jött, majd ment. Csupán annyi volt a dolgom, hogy a kis beteggel együtt várjam a csitulást és öleljem. Nem volt másik gyerek, akinek az igényei ott toporogtak.

Ha csak a szintén gyengélkedő férjemet nem tekintjük – joggal – annak. Nem volt határidős megbízás vagy megfőzésre váró ilyen-olyan mentes vacsora. És legfőképp: nem volt bizonytalanság, hosszas lábadozás vagy mindennapokat felforgató diagnózis. Magam sem tudom, miért, de többször azon kapom magam, hogy rákattintok rákkal vagy más súlyos, ne adj’ Isten gyógyíthatatlan betegséggel küzdő kicsik Instagram-profiljára. (Amit nyilván az ily módon is fohászkodó anyuka működtet.)

FORRÁS: UNSPLASH

Sőt, az is előfordult, hogy teljesen átszellemülve, könnybe lábadt szemmel feledkeztem beléjük. És nem szégyellem: úgy tértem vissza a lelki utazásról, hogy amellett, hogy mélységesen együttéreztem az emberfeletti módon küzdő szülőkkel, hálát adtam, amiért ez nem a mi valóságunk. Az édesanyává válásom előtti időkben mind magánemberként, mind a munkahelyi jótékonysági misszióim során több rászoruló csoportot is a beteg gyerekek elé soroltam.

Háromlábú ebek, magányos idősek, a hospice ügye – dehát hogy is lehetne helyesen priorizálni?

Ma is vállalom az akkori önmagam, hiszen nem hoztam rossz döntést. Egyszerűen csak nem létezik olyan, hogy helyes vagy helytelen. Ma viszont már együtt dobban a szívem azokkal, akik számára a gyermekük egészsége egy cél, nem egy természetes állapot.

És örülök, ha egy gombóc fagylalt árával hozzájárulok a mosolyukhoz – ami pedig köztudottan gyógyít. Segíteni a magunk módján, egy pöttyet erőnkön felül – ez volna a lényeg. Mindenki a saját történetéből és múltjából merítkezve, az alapján választva kedvezményezettet a jócselekedeteinek, ami adott életszakaszában a szívügye.

Ha ott termünk, amikor szükség van ránk, egy lépéssel közelebb kerülhet egy család a legelemibb álmához: az egészséghez. Mert ami számunkra adottság, az másnak a vágyott mindenség.

Nyitókép: Unsplash