Most derül ki, hogy titkolózol, mikor jön a kisbabánk?!

Ma annyira vártalak haza, mint talán még sosem. Különleges estére készültem, olyanra, amiről az unokáinknak is mesélni fogunk.

Nem véletlen az unoka szó… Az a bizonyos két csík ma megjelent a teszten. Két csík, amire olyan régen vágyom. Ami a legszebben és legegyértelműbben kifejezi, hogy mi most már egy család leszünk. Mindig. Gyerekünk lesz! Képzeld, ezt vagy ötvenszer belekiabáltam a világba! Mától minden megváltozik.

Sosem éreztem még magam ilyen szerencsésnek és boldognak. Egyszerűen nem bírok magammal. 

Két éve erre a pillanatra várok. Mennyi csalódás, jövőféltés, kétely volt ebben a két évben! Mennyi sírás. Lopott sírások, mert nem akartam, hogy megtudd, nem bírok megküzdeni azzal, hogy hónapról hónapra hiába pisilek arra a nyomorult tesztre.

A tesztre, ami most a legjobb barátom lett. Sikerült! Fel tudod fogni? Apa leszel. Én pedig anya. A legjobb anya a világon. Már gyerekkoromban is erről álmodtam. Sok gyerekről. Ezért is tettél a világ legboldogabb nőjévé, amikor azt mondtad, a te vágyad is ez.

Hazahoztam egy csomó lufit. El sem hittem, amikor megláttam, hogy vannak kék és rózsaszín lufik, gólyákkal. Mindegyik teli van élettel, szinte táncolnak. Ha hazaérsz, mindenhol ezeket a lufikat fogod látni. Hogy rögtön tudd, ünnep van. A legnagyobb.

Behűtöttem a pezsgőt, amit a legjobban szeretsz. Mindig arról álmodtam, hogy egyszer csak azt mondom neked: ne haragudj drágám, de én nem ihatok alkoholt. És ez ma este lesz. Boldogság, boldogság, boldogság.

Sötétet csináltam, hiszen bármelyik pillanatban megérkezhetsz. Azt akartam, hogy amikor belépsz az ajtón és felkapcsolod a villanyt, meglásd a lufikat. A behűtött pezsgőt, mellette az egy poharat… és tudj azonnal mindent. Elképzeltem, hogy kijövök a hálóból, te pedig átölelsz, felkapsz, és csak nevetünk, nevetünk. És táncolunk. Persze óvatosan. A pezsgő hideg, a zene beprogramozva, én a legszebb ruhámban. Gyere már! Annyira várlak.

Amikor meghallottam, hogy a kulcsot betetted a zárba, gyorsan elbújtam. Szinte elájultam az izgalomtól. Tudtam, hogy egy másodperc múlva már hallani is fogom az örömittas kiabálásod, azt is tudtam, mit fogsz mondani. Olyan szerelmet éreztem, amit szinte nem bírtam elviselni. Már nemcsak a feleséged vagyok, hanem a gyereked anyja is. Istenem, fel sem tudom fogni.

Hallgatóztam. Hallottam, hogy belépsz a nappaliba. De nem hallottam a hangod. Pedig már minden lufinak ott kell táncolnia a szemed előtt. A gólyáink már körbe kellett, hogy vegyenek. Akkor miért nem hallom az örömittas hangod? Miért nem szólongatsz, hogy hol vagyok?

A csend elviselhetetlen volt. Kilopództam. Ott álltál a lufik között. Az egyik rózsaszín – ami a legkisebb volt és rögtön a kedvencem lett – épp a vállad felett lebegett. Nem tudtam, hogy mit mondjak, valahogy annyira furcsa volt minden. Aztán mégis megtörtem a csendet:

– Szerelmem, én szinte az eszemet vesztettem az örömtől. Nem mondasz semmit? Gyerekünk lesz! Apuka, miért hallgatsz?

Te rám néztél és lehajtottad a fejed. A hangod rekedt volt. Sosem hallottalak még így beszélni:

– Drágám, állj le! Ez most nagyon nem aktuális. A legrosszabbkor jött.

A legrosszabbkor jött? Nem aktuális? Az, hogy két év után végre várandós vagyok? Hogy teljesült a közös álmunk? Ez mit jelent? Mit jelent? A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Éreztem, hogy az arcom lángvörös. Nem kaptam levegőt. Mindenfélét akartam mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak tátogtam. Ilyen lehet egy pánikroham?

Te hátrébb húzódtál, és belecsaptál az egyik léggömbbe. Aztán mégiscsak odaléptél hozzám. Beléd kapaszkodtam, és magamban fohászkodtam, hogy legyen minden úgy, ahogyan megálmodtam. Hogy legyen ez a legszebb esténk. De most valahogy nem volt erő az imámban. Cserbenhagyott lettem. Mert te azt mondtad:

– Hetek óta el akarok mondani neked valamit. Olyan dolgot, ami miatt minden bizonytalanná vált a közös életünkben. Nem tudtam még beszélni róla. Most is nagyon nehéz. Csak reménykedtem benne, hogy történik valami, ami mindent megold, és könnyebb lesz. De ezzel, hogy gyereket vársz, minden csak nehezebb. Sőt. Elviselhetetlen. Mit csináljak most veled?

Még mindig nem jött ki hang a számon, valami rettenetes forróság áradt szét minden porcikámban, lüktetett az egész testem, semmit nem értettem az egészből.

– Próbálj megnyugodni – hallottam valahonnan távolról a hangod. – Most elmegyek egy kicsit, kiszellőztetem a fejem, aztán megbeszéljük.

Talán még soha nem vártalak annyira, mint ma este. Talán még soha nem voltam ennyire boldog. És most itt állok ebben a díszletben egyedül, és rettegek attól, hogy visszajössz. Visszajössz, és valami olyat mondasz, amivel elveszed az életem. A gólyás lufik már nem táncolnak. Soha nem féltem még ennyire…

Bali Edina Zsanna novellája

Nyitókép: Unsplash