Mozaikcsalád: A te gyerekedre költünk, az enyémnek semmi sem jut?

Jó sok évet éltem társ nélkül. A kisfiam apukája durván elárult, és ettől annyira összetörtem, hogy biztosra vettem: soha senkinek nem tudok majd újra bizalmat szavazni. 

Aztán mégis jött a szerelem. Szinte meseszerűen. Már az első közös családi program is csodásan sikerült. Úgy tűnt, lehet álmodozni a jövőről, újra bízni, hinni, szeretni, élni.  Pár hónap után eldöntöttük, hogy összeköltözünk.

Az anyagi lehetőségeink elég szerények voltak. Az én volt férjem nem tudott gyerektartást fizetni, a szerelmem pedig mindent otthagyott az első házasságában. Ráadásul a megállapodásuk szerinti gyerektartás az új fizetéséhez képest rendkívül magas volt. De ezzel valójában keveset foglalkoztunk, hittük, hogy közösen úgyis megoldunk mindent.

Előttem még volt egy nagy próbatétel az összeköltözés előtt. Két kislányt kellett megismernem, akik az életem természetes részévé fognak válni, hiszen annak a férfinak a gyerekei, akivel együtt fogok élni. És láss csodát, ez a találkozás is remekül sikerült. Az első visszafogott óra után teli voltunk nevetéssel, látszott, hogy mi, így öten, együtt is működőképesek leszünk.

Így már tényleg nem volt mire várnunk, összeköltöztünk, és hamarosan össze is házasodtunk. A kislányok egyre többször akartak jönni, a megbeszélteken túl is, aminek kezdetben nagyon örültem. Arról ábrándoztam, hogy az én testvér nélküli kisfiamnak ez majd nagyon sokat fog jelenteni.

Hiszen igaz, hogy kicsit idősebb náluk, mégis, két „majdnem húgocska” sok újfajta színt, hangulatot, szeretetérzést hozhat. És nekem is újdonság volt a kislányok világa. A hajfésülések, az öltözködési rituálék, a játékbabák, a folytonos csacsogások… Hozzátettek valami fontosat a fiús anya létemhez, én magam is alakultam, változtam, és ez kedvemre való volt.

FORRÁS: PEXELS

A lányok elmondásuk szerint sokat meséltek otthon az édesanyjuknak arról, hogy milyen jól elvagyunk együtt. Mindig történetekkel mentek el tőlünk. Még jó darabig az ajtóban álltak, amikor az apjuk hazavitte őket. Külön elköszönési rituáléik lettek, az ablakból hosszasan integettek neki, és alig lépett be az ajtón, már szólt a telefon: „Mikor mehetünk megint, apa?”

Lassan többet voltak nálunk, mint otthon. Amikor pedig az anyukájuk újra férjhez ment, gyakorlatilag minden hétvégét és minden szünetet velünk töltöttek. Általában az anyjuk által írt listával érkeztek, ami mindig nagyon részletes volt: mit vásároljunk nekik, mit ehetnek és miből mennyit. Mit nézhetnek a televízióban, milyen olvasnivalót szerezzünk be, mi az a játék, ami a szívük vágya és anyuka megígérte, hogy apa majd megveszi… A sort bizony még hosszan tudnám folytatni.

Egy viszonylag kis lakásban éltünk, egyszerű körülmények között. A kettőnk jövedelméből lavíroztunk, és mindhárman kompromisszumokat kötöttünk. Komoly belátásra volt szüksége az én fiamnak is amiatt, hogy számtalan dolog, amit nagyon szeretett volna, számára nem volt elérhető. Tizenkét évesen ezt olyan bölcsességgel vette tudomásul, hogy igazán büszke voltam rá.

Nem úgy a lányok. Minél többet voltak nálunk, annál hosszabb lett a lista, és mi annál többször hallottuk: „Mi ilyet otthon nem eszünk meg.” „Nekünk ez ciki.” „Arra mindenképpen szükségünk van, apa, miért nem kaphatjuk meg?” „Biztosan lenne rá pénzetek, csak sajnáljátok tőlünk.”

Hirtelen elfogyott az öröm. A történeteinket felülírta a hiány, és már a fiam is egyre indulatosabban reagált arra, hogy minden a lányok igényeinek, szokásainak van alárendelve. Én pedig teljesen értetlenül álltam a  helyzet előtt. Valóban nem értettem, hogy mi történik.

Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy egyik pillanatról a másikra hogyan változhattak meg így. Hogy lehet, hogy az a kislány, aki boldogan ette velünk a parizeres kenyeret az asztalnál, egyszerre csak az arcomba vágja:

Ez egészségtelen és nagyon ciki, adjál rendes ételt, ez nincs anya listáján.

Emlékszem az első nagy veszekedésünkre, amikor a férjem azt mondta, el kell, hogy vállaljon még egy munkát, ami miatt sokkal kevesebbet fog itthon lenni. De ezzel biztosítani tudja, hogy a kislányoknak ne kelljen hiányt szenvedniük semmiben, ha nálunk vannak. Igazságtalannak és bántónak láttam a saját közös életünkre nézve, hogy a teljesen abszurd viselkedésre így reagál.

Emlékszem, ahogyan azt mondta: nem akar a volt felesége előtt egy csóró lúzernek látszani és alulmaradni. Tudja, hogy én ezt nem értem meg, mert az én fiam apját nem érdekli, hogy nem ad a fiának semmit. És hát mégiscsak az ő lányai, kinek adjon, ha nem nekik? Egyik szó hozta a másikat, egyik veszekedés maga után húzta a következőt. És ez aztán így ment hónapról hónapra. Ma volt az első válóperes tárgyalásunk.

Szilvi történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Pexels