Nagyszülőként kötelességem az állandó gyerekfelügyelet?

Tegnap egy unokázós estén már semmi másra nem vágytam, csak hogy a fiamék megérkezzenek a gyerekekért, mi pedig aludjunk egy nagyot.

A szokásos forgatókönyv működött most is…Miközben mi szépen elterveztük, hogyan töltjük az estét, megcsörrent a telefon:  „Anya, csak egy órácskát vigyáznátok a kicsikre?” Én pedig – mert mi mást tehetne egy nagymama? -, rögtön rávágtam, hogy persze.

Imádjuk a két kis rosszcsontot. Öt és három évesek, már mindketten óvodások. Rengeteg időt töltöttünk velük az elmúlt években. A menyem egy éves koruk körül visszament a munkahelyére, a mi kisvállalkozásunk viszont itthoni munka. Így ha bármi adódott, vigyáztunk a fiúkra.

Rohantunk a bölcsődébe, esetleg orvoshoz, és programokra vittük őket. Szerencsére még bírjuk, a hatvanas éveink közepét tapossuk, és teljesen természetes, hogy mindenben segítünk, és támogatjuk a fiatalokat.

Szóval, amolyan mindenre kapható, mindig készenlétben álló nagyszülők lettünk, akik szép lassan elveszítették a saját életüket.

Vagyis inkább úgy mondanám: az lett az életünk, hogy nagyszülők vagyunk. Néha kicsit lázadozunk, mert nem kis erőfeszítéssel szervezzük úgy a munkát és a szabadidőnket, hogy mindenkinek megfeleljünk. Van, hogy rendesen belefáradunk az egészbe, de azért alapvetően „jól teljesítünk”. Ezt a fiam szokta mondani viccesen, amikor láthatóan zavarban van, ha újabb és újabb kéréssel jön. Mert mindig van valami, amiben szükségük van ránk.

Az unokás napok végén csendesen egymásra nézünk a férjemmel és megállapítjuk, hogy ennél nem nagyon bírnánk el többet. Aztán persze amikor újra rohannak felénk a kis ölelő karjaikkal, mi vagyunk a legboldogabbak a világon. Így volt ez tegnap is.

Hetek óta készültünk egy végre kettesben eltöltött délutánra, filmnézésre, pihenésre, amikor jött a telefon. A férjem azt kérdezte, hogy miért nem tanulok meg végre nemet mondani és megértetni a fiatalokkal, hogy nekünk is van saját életünk. De nekem nincs szívem ehhez. Még úgy sem, hogy tudom, teljesen igaza van, és talán túlságosan is „használatban vagyunk”.

Amikor aztán este az ígért egy óra helyett két és fél óra múlva jöttek a kicsikért, nem bírtam ki, és mégis szóltam. „Drágáim, ne haragudjatok, de valahogy jobban kellene figyelnetek ránk is. Néha nekünk is lehetnek olyan dolgaink, amiket nem szívesen alakítunk át az utolsó pillanatban. Nem vagyunk már fiatalok, fáradtabbak vagyunk, és időnként szeretnénk nem csak nagyszülők lenni.”

Zavarban voltam, és tulajdonképpen fájt is, hogy szólnom kell. De mégiscsak szerettem volna meghúzni egy határt, amihez talán nagymamaként is jogom van. Láttam, hogy szinte meg sem hallják, amit mondok, csak a férjem hálás tekintete kapcsolódott az enyémbe. Érzékeltem, hogy a  fiam nagyon akar mondani valamit, ezért el is hallgattam. „Anya, apa hatalmas hírünk van, babát várunk. Hamarosan lesz még egy unokátok” – hadarta a fiam.

Nekem abban a pillanatban régi emlékek öntötték el a szívem. Amikor gyerekkorában valami olyat mondott el nekünk, amitől tartott, hogy mit szólunk hozzá, ugyanilyen gyorsan túl akart lenni rajta. De a szemében mégis ott volt az a végtelen bizalom felénk, hogy úgyis megértőek leszünk, és minden rendben lesz. Épp így volt most is.

Így egyrészt azonnal könnyes lett a szemem a szeretettől, másrészt bepánikoltam. Szégyelltem magam, mert az első gondolatom az volt, hogy „Még egy gyerek, istenem, hogy fogjuk ezt bírni?! Nem, ezt én nem akarom.” Láttam a férjem rémültségét, a fiam és a menyem várakozó tekintetét, de nem bírtam megszólalni.

Aztán csak annyit kérdeztem: „Nem kellett volna ezt velünk is megbeszélnetek? Hogy mi mit szólunk hozzá, hogy akartok még egy gyereket?” A menyem odakapta a kezét a hasához, mintha bántottam volna a kisbabáját. És egy eddig soha nem hallott hangon rám rivallt:

– Veletek megbeszélni, hogy akarhatunk-e még egy gyereket? Hát ki hallott már ilyet?

– Anya, de hisz ti vagytok a legcsodásabb nagyszülők a világon! Azt hittem, ugrálni fogtok örömötökben – mondta erre rögtön csalódottan a fiam.

Eközben a menyem már csomagolta is össze a gyerekek holmiját, láthatóan megbántódva igyekezett kilépni a helyzetből. Nem szóltunk semmit, csak megöleltük a kicsiket. Tudtuk, hogy időre van szükségünk ahhoz, hogy bármit is mondjunk.

Kiléptek az ajtón, hamarosan csipogott a telefonom, sms-t kaptam a fiunktól: „Nagyon megbántottad Klárit anya, lehet, hogy fel kellene hívnod, hogy bocsánatot kérj.” Nem tudom, mit tegyek. Jó anyának, nagymamának tartom magam. De tényleg bocsánatot kellene kérnem?

Mária történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash