Ne szeress egy összetört szívű férfit, úgysem tudod meggyógyítani!

Amikor először találkoztam veled, nem láttam azt, aki valójában voltál. Ehelyett azt a férfit láttam, akit egész életemben izgatottan vártam. Magas, sportos, barna hajú, kedves mosolyú.

A zöld póló szépen kiemelte izmos felsőtestedet, ami a feszülő farmereddel együtt már-már mámorító összhatást keltett. Nem tudtam levenni a szemem a látványról, az ajkam remegett, mintha fáznék, pedig csak pokolian kívántalak. Korábban azt gondoltam, nincs szükségem senkire, de abban a percben megváltozott a véleményem, hogy szembejöttél az üvegtetős folyosón.

Fogalmam sincs, hogy az első perctől kezdve szerettelek-e, vagy csak azóta, hogy együtt töltöttünk egy kalandos hétvégét Velencében. Te voltál a nagybetűs herceg számomra. Mindent imádtam benned, legfőképpen azt, hogy olyan elképesztően őszinte tudtál lenni. Lecsupaszítottad előttem a lelked, ami csodálatos és megrázó is volt egyben.

Mégsem vörös zászlóként, inkább kihívásként kezeltem, és mindennél jobban értékeltem a kitárulkozásodat. Már az elején elmesélted, mennyi mindenen mentél keresztül az évek során. Hányszor használtak ki anyagilag, hányszor kezdted újra és milyen sokszor vett rajtad erőt a reménytelenség érzése. Nyíltan beszéltél arról is, hogyan törte össze egy olasz lány a szívedet, és az általa okozott sebek hogyan tettek más emberré.

Olyanná, aki jó időre elvesztette a szerelembe vetett hitét. Örök optimistaként persze abban bíztam, hogy az irántad való rajongásom eltörli a fájó emlékek nyomait. (Csak utólag realizáltam, ez nem optimizmus volt, hanem borzasztó naivitás.) „Szuperbarátnőhöz” illően igyekeztem megértéssel, kedvességgel és empátiával fordulni feléd. Vártam, egyre csak vártam, hogy készen állj a befogadásomra, hogy bízz bennem és szeress.

FORRÁS: UNSPLASH

Az együtt töltött idő alatt alaposan megismertem a démonaidat, és azt gondoltam, megvédhetlek tőlük. Hittem a második esélyedben, abban, hogy annyi megpróbáltatás után  megérdemled a boldogságot. Sajnos tévútra vitt ez az őrült szerelem. Eltartott egy ideig, mire elfogadtam, hogy nem tudom megváltoztatni a múltadat. A régi csalódásaid a lelked legmélyebb, legsötétebb zugaiba kerültek, ahonnan már nincs kiút.

Nehéz leírnom, de te vagy a totális reménytelenség példája, a megsebzett büszkeség maga, aki képtelen túllépni az egója okozta korlátokon. És azt hiszem, sohasem szerettél, csak én voltam épp ott a megfelelő időben. Iszonyú nehéz volt elengedni a kapcsolatunkat. Azzal pedig még nehezebb volt szembesülni, hogy ekkorát még nem csalódtam a megérzéseimben.

A gyógyításod megszállottja voltam, miközben te minden energiámat elszívtad anélkül, hogy bármi erőfeszítést tettél volna. Hiába küzdöttem, hiába szenvedtem, teljesen felesleges volt minden kísérlet arra, hogy egyensúlyt teremtsek az életedben. A magánéleti kudarcaid miatt folyton valaki mást hibáztatsz: az exeidet, a szüleidet, a barátaidat… az egész világot.

Képtelen vagy elfelejteni a sérelmeket és nem akarsz felelősséget vállalni a saját érzéseidért – ezzel pedig még a legelemibb dolgokat is megnehezíted. Most, hogy hosszas mérlegelést követően véget vetettem az önámításnak, már tudom, egy párkapcsolat sorsát nagyban meghatározza a partner múltja. És a nyilvánvaló tényeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Akkor sem, ha elönt minket a csillámporos köd.

Egy meggyötört lelkű férfi ugyanis soha nem fog szeretetet adni másnak, mivel önmagát sem szereti eléggé.

Rájönni, hogy nincs az a türelem, ami a te csalódottságodat legyőzné, nagyon sokkoló felfedezés. Főleg azért, mert soha nem úgy tekintettem rád, mint egy érzelmileg elérhetetlen, keserű emberre. Könnyek árán tanultam meg, hogy egy összetört szívet nem lehet többé megragasztani.

És a szerelem nem arról szól, hogy önmagunkat tesszük felelőssé olyasmiért, ami nem a mi hibánk. A saját boldogságom érdekében lemondok rólad és olyanoknak adok esélyt, akik harmóniában vannak önmagukkal. Kérlek, ezért ne haragudj rám!

Nyitókép: Unsplash