Sosem feledlek, mégsem veled élem le az életem…

Tegnap éjjel veled álmodtam. Mellőle. Azt hiszem, a pokolban egy külön bugyor van fenntartva nekünk, gondolatban csalfáknak. Pedig csak búcsúzni jöttél, nem a testemért és nem a szívemért. Pontosan tudtad, hogy azokat már nem adom.

De mégis, vajon „mi lett volna, ha”, játszom el a gondolattal a nap egy révedősebb percében. Tegyük fel, hogy nem szállsz fel arra a repülőgépre sok sűrű évvel ezelőtt, hanem, mint egy modern Pocahontas-sztoriban, engem választasz. Aztán hogyan tovább, boldogan élünk, míg meg nem halunk? Aligha.

Én szüntelen gyanakszom, mert a véredben van a széptevés. Származási ártalom, mondhatnánk, túl forró az égöv arrafelé. Meg hát lássuk be, mi is így kezdtük: várt rád a szülőhazádban valaki, de mindketten úgy tettünk, mintha ő nem létezne. Nekem volt nehezebb dolgom… Mosolygós gyilkos, a magadfajtára mondják. Mert jó srác vagy, csak hát túl sok a szép nő, az élet pedig túl rövid.

Mennyivel könnyebb lenne, ha vagy eszes, vagy érzelmes nem volnál! Akkor talán könnyebben megbocsátana neked az ember. Szóval letelepszel mellém és velem, de én nem bízom sem benned, sem önmagamban, és ez megmételyez mindent. Nagyon akarjuk, ha már egyszer mindent sutba dobtál értünk, de lassan már csupán ezért…

Eltávolodunk egymástól, és hosszú, fájdalmas haláltusát követően ugyanoda lyukadunk ki: te hazamész, én itthon maradok. Csak épp elveszik valami, amit megőrizhettünk volna, ha ott és akkor véget érünk. Változtál-e, hűséges tudsz-e lenni ennyi kalanddal a hátad mögött? Néha azért furdal a kíváncsiság.

FORRÁS: UNSPLASH

Rávághatnám hanyagul, hogy aki egyszer, az másodszor is, de hát én sem voltam mindig szentéletű. Úgy látom abból, amit mindenkinek látni engedsz, hogy a kislányoddal tényleg beköszöntött az életedbe valami olyasmi, amiről nem is tudtad, hogy létezik. Nyugalom, ahonnan nem vágyódsz el. Igaz szerelem, amelynél egetrengetőbb senkihez sem fűzött előtte. Se a másik nőhöz, se hozzám. És ez kielégítő válasz.

Nem tagadlak meg téged és a múltat, mert kerek egész általatok lettem. Hála neked megtanultam, hogyan kell tökélyre fejleszteni az elengedés művészetét – ahogy azt is, hogy lasagnét készítünk, nem veszünk. Mindkettőt viszem magammal tovább, mint a te örökségedet. A legértékesebb az volt bennünk, hogy a barátom voltál. Igaz barátom, legalábbis az egyre távolodó történetfoszlányokból így sejlik.

Máig nem telhet el születésnap az üzeneted nélkül, és nem mulasztasz el egy évben egyszer biztosítani arról, hogy fontos voltam. Legutóbb azt írtad, hogy semmit sem bántál meg, de ha egyetlen alternatív utat bejárhattál volna, az én lettem volna. Hogy egy sorsdöntő útelágazás volt, ott, a B2 terminálban. Köszönöm neked, hogy azt tetted, amit kellett, mert így megadtad nekem a mostani valóságom lehetőségét.

Mi lett volna, ha…

Sosem tudom meg. Illetve talán egy másik életben. Csakhogy abban is, mindegyikben a mostanit választanám: a simogató biztonságot, a legkevésbé sem langymeleg értelemben. Ragaszkodást, megbecsülést, közös víziót, megérkezést. Egy olyat, amiben csak egy emlék vagy.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂

Tovább olvasok