Nem akarok viszonyt! – Mégis a karjaidban kötöttem ki

Nem tudom, hogyan kötöttünk ki újra egymás karjaiban. Fogalmam sincs, hogy hogyan vetted a bátorságot ahhoz, hogy megcsókolj. És ha megkínoznának se tudnám megmondani, hogy miért hagytam.

 

Persze könnyű lenne azt mondani, hogy azért, mert szeretlek. Nyilván a szerelem az mindenre is jó válasz. Igen, lehetne az. Pedig még néhány órával a találkozónk előtt tudtam – a lehető legtisztábban a tudatában voltam –, nem szabad veled egy asztalhoz ülnöm. Merthogy a pár óra eufóriát fel fogja váltani a pokoli kínokkal megtűzdelt szenvedés.

 

És valahogy a testem is kooperált velem…

 

Álmos és kedvetlen voltam. Még dolgozott bennem az előző esti buli kimerültsége, ahová nyilván azért mentem el, hogy ne veled legyek. Nem volt kedvem zuhanyozni menni. Nem éreztem késztetést arra, hogy kicsípjem magam. Csupán csak feküdtem a kanapén, és újra és újra feltettem magamnak a kérdést: miért? De tényleg, miért találkozzam veled? Miért menjek oda és üljek veled órákat? Mert most éppen egy városban vagyunk, és szabad az estéd?

Ez vajon elegendő indok ahhoz, hogy ismét kitegyem magam egy érzelmi hullámvasútnak? Még egy gyenge próbálkozásként küldtem egy flegma üzenetet. Nem hatott. Bár azt sejtettem, hogy nem ez lesz, amitől kegyelmet adsz nekem és lemondod a találkozónkat.

Nem kellett sok. Elég volt leülni. Egymás szemébe nézni, és mint egy rossz, közhelyes romantikus filmben, elveszni az érzelmek tengerében. Annyira rohadtul klisé, annyira elképesztően giccs, és közben felfoghatatlanul, bosszantóan intenzív. Ez az, ami a legjobban leírja azt, amikor találkozunk egymással.

Leülünk egymás mellé – vagy éppen egymással szemben. Nincs szükség sem fizikai kontaktra, sem szavakra. Pillanatokon belül ránk telepszik valami erő, valami megmagyarázhatatlan tompa köd, ami felülír minden józan logikát. És már rég megpróbáltunk mindent, hogy kigyomláljuk a lehető legtökéletesebben. A vicc, hogy még az sem hat, ha nincs köztünk szex. Ez mondjuk, azt hiszem – bátran mondhatom –, őszintén meglepett mindkettőnket.

Közben pontosan tudjuk, hogy ezek megélhetetlen vágyak. Egyikünk sem lenne képes feldúlni a másik életét. Legalábbis visszavonhatatlanul semmiképpen. A lelkünket meg már oly régen kínzópadon tartjuk, hogy szinte megszokássá szelídült.

Mert amikor az öledben ülve a válladra hajtom a fejem, két kezed a hátamon pihen, az olyan oltalommal, biztonságérzettel és nyugalommal áraszt el, ami túlmutat a földi lét rejtelmein. Ott, azokban a pillanatokban talán mindketten azt érezzük, hogy bármit megérne, hogy a hajnal felsejlő fénye ne taszíthasson vissza a valóságunkba. A kettőnk oly különböző valóságába.

Csakhogy gyáva vagy

 

Még arra is, hogy másnap – a már nappali fényben – legalább megköszönd az éjszakát, amely bármilyen tudatmódosítónál erősebben ragadott magával. Tudod, nem az a dühítő, hogy gyáva vagy. Ez önmagában nem érdekes. Ezzel neked van dolgod. Hadd legyek ilyen értelemben egy kicsit spiri. Mert bár mindketten hasonló háttérrel bírunk, ami a szedett-vetett ezoterikus misztikumokat illetti, egy életen át igyekszünk szembemenni mindennel, ami a materiális világon túl van. Nem a gyávaságoddal van a baj. Azzal van óriási probléma, hogy én nem merek felállni és végérvényesen kisétálni az életedből.

Pont egy éve. Pont ugyanezekben az órákban is ezen voltam. Felszámolni, eltépni minden szálat. Nem ment. Üvöltve, remegve sírtam utánad. Most mégsem megy. Már az sem megy, hogy megírjam: nem akarom tovább folytatni. Azt hiszem, már ehhez is gyenge lettem – ahogy te fogalmaznál.

Nincs konklúzió. Nem feloldozás. Talán csak annyi, hogy az őrült és egyben reménytelen szerelmek kora mikor jár már le?!

Nyerges Nóra novellája

Nyitókép: Midjourney