Szerelembe esnél olyan férfival, akinek mástól van gyereke?

Klasszikus mozaikcsaládban nőttem fel. Igaz, hogy szerintem akkoriban még senki nem használta ezt a kifejezést.

Megelégedtek a „az én gyerekem és a te gyereked veri a mi gyerekünket” tréfásnak szánt családmodell leírásával. Ami valljuk be, egyáltalán nem volt vicces.

Anyukám első házasságából én voltam az egyetlen gyermek. Nevelőapám kettő „hétvégi” kisfiút hozott a házasságba, ahol aztán még egy fiú és egy kislány is született. Így egy idő után minden második hétvégén öt gyerek követelte magának a figyelmet, az egyedi bánásmódot, a feltétel nélküli szeretetet, a mindenek feletti elfogadást.

Mi hárman időnként még bírtuk is egymást, és közös ellenségnek tekintettük azt a kettőt, akinek akkora szerencséje volt, hogy mindig a saját anyjával és apjával lehetett. Volt, amikor anyukám minden igyekezete ellenére végtelen idegenséget éreztem. Emiatt sokszor próbáltam valami bizonyítékot találni arra, hogy a két kistestvéremet jobban szereti. Logikusnak látszott, hiszen az ő apukájukba szerelmes.

Így aztán többször is különböző próbatétel elé állítottam, amit hősiesen kezelt. Ahogyan a két,  hétvégente megjelenő „majdnem testvér” is rendszeresen próbálkozott a saját apjánál. Így mozaikoztunk mi.

Alapvetően szeretetben nőttünk fel, de abban a biztos tudatban is, hogy a szeretetet nem adják csak úgy. 

Azt hiszem, ez volt a legfontosabb, amit megtanultam. Hogy mindig érdemes kontroll alatt tartani a helyzetet, elsőként reagálni, készenlétben állni. Mert ugye ott a közös kettő, akire két ember egyformán figyel. Jön kívülről a másik kettő, akiknek az apjuk mindig be akarja bizonyítani, hogy ugyanolyan fontosak, mint régen.

És itt vagyok én. Aki régen is itt voltam, és most is – szóval a legkevésbé nálam kell teperni. Márpedig én nagyon vágytam arra, hogy mindenki úgy érezze, nélkülem nem érne az egész semmit. Emiatt aztán néha csináltam ezt-azt. Már csak azért is, hogy az anyukám megvédhessen, és ezzel bizonyítékát adja, hogy nagyon szeret.

Így ha a nevelőapámnak adott igazat velem szemben, összeomlottam. A legnagyobb árulásnak tartottam. De a fiúk ugyanígy voltak. Sokszor túlfeszítették a húrt, ha nálunk voltak – ma már tudom, abban a reményben, hogy az apjuk melléjük áll mindenkivel szemben.

FORRÁS: UNSPLASH

Igen, valahogy mindig bizonyítékot kerestünk a szeretetre. És persze, hogy az erőszakkal kicsikart figyelemben nem volt sok áldás egyikünknek sem. Ilyen gyerekkor után egy dolgot biztosan tudtam: soha nem lépek be olyan kapcsolatba, ahol a férfinak az előző életéből gyermekei vannak.

Soha, de soha nem fogok féltestvéreket szülni. Már maga a szó is elborzaszt. Mintha felezhetőek lennének a kapcsolódások, a családi kötelékek. Féltestvér. Félanya. Félapa. Félszeretet. Félélet. Nem, én nem fogom a felekkel beérni. Teljes életet, teljes kapcsolatokat akarok. Inkább legyek egyedül, minthogy életdarabokat próbáljak összetenni.

Mert én valahogy nem mozaiknak láttam ezt az egészet, visszatekintve sem. Sokkal inkább olyan puzzle-nek, amelyben sokszor úgy tűnik, hogy összeilleszthetőek a darabok – aztán kiderül, hogy semmi semmivel nem passzol. És az erőszakos beillesztési kísérlettől bizony nagyon könnyen megsérülhet minden.

Szóval a kevés bizonyosságom egyike ez volt. Ez a soha. Aztán az első munkahelyemen, szinte az első napok egyikén beleszerettem egy elvált férfibe, akinek két kisfia született az első házasságában. „Anyám, borogass!” – mindössze ennyit tudott mondani a legjobb barátnőm, amikor elmeséltem, kibe lettem szerelmes. Ő volt az, aki az egyetemen éveken keresztül hallgatta a történeteimet, aki a leginkább ismerte a harcaimat önmagammal és tanúja volt minden fogadkozásomnak.

Amikor a szerelmem megkérte a kezem, hazamentem az anyukámhoz. Tudta, hogy járok valakivel, de mindig azt mondtam, még nem komoly annyira, hogy bemutassam. Most aztán komoly lett. Főleg, mert azon a napon jöttem rá, hogy várandós vagyok. Elmondtam otthon, hogy férjhez megyek, gyerekem lesz, és elmeséltem a régi fogadalmaimat is.

Anyukám csak hallgatott, aztán megsimogatta a fejem, és azt mondta: „Mennyit harcoltál, küzdöttél gyerekkorodban, kicsim! Először féltettelek is, hogy csak ezt viszed majd magaddal. De aztán pont te voltál az, aki elsimítottad, kibogoztad, megoldottad a gyerekek között a konfliktusokat. A legédesebb és leghatékonyabb segítőm voltál. És igazi testvér.”

Milyen hihetetlen az élet! Néhány mondat képes átszínezni a múlt számtalan, sötét felhők borította történetét. Ballagtam az utcán, randevúm volt a vőlegényemmel, aki hamarosan háromgyerekes apuka lesz. Mire odaértem hozzá, átíródtak a fogadalmaim.

Renáta történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash