Te Ukrajnában harcolsz, én itthon imádkozom érted…

Az erkélyen ülök mezítláb. Éjszaka van. Hűvös van, de szélcsend. Minden külvárosi zaj felerősödik. A csillagok igyekeznek megbújni a sötétség takarója alatt, csak néhány utcai lámpa fénye pislákol.

Látom, ahogy bogarak százai zsongják körül a tompa fényt, néha hallom egy két rozoga kerékpár láncának hangját. A távolból autók zaja hallatszik, a lábamnál fekvő macska sziluettjére nézek és boldogság tölt el. Kutyák ugatása jelzi lassan, hogy csendesedik a város. Kémlelem az eget, és keresem a csillagképeket, amiket te mutattál nekem egykoron. Újra nyár van, és én még mindig a tavalyi emlékek között keresgélek valami kézzel foghatót. Elképzelem, hogy átölelsz, emlékszem a nevetős ölelésekre, a csókváltásokra. Boldog voltam. 

Boldogok voltunk. Szívdobogva vártam a hétvégéket, hogy újra veled lehessek. És minden este nevetve mondtad, mennyire izgatott vagy, hogy már csak pár nap, és újra velem lehetsz.

Boldog voltam. Úgy hiányoltam a szép szerelmes szavaid, mint szomjazó a korty vizet. Sokáig nem jöttek. Nem értettem. Igyekeztem minden sejtemmel nem önzőnek lenni, és most először életem során képes voltam visszafogni a hisztit. Csak magamban őrlődtem, vajon miért nem mondod el, mennyire szeretsz, miközben pontosan tudtam.

Forrás: Unsplash

Ma már tudom, hogy a kapzsiságom, a nagyravágyásom, de legfőképp a mérhetetlen önbizalomhiány diktálta ezeket a félelmeket. Pedig a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem lehet más, mint igazi szerelem. Tudtam a gesztusokból, tudtam abból, hogy a sok munka mellett azt a minimális szabadidőd is nekem szenteled mindig az utolsó percig. Mégsem volt elég – és szégyellem magam most, hogy képtelen voltam felhőtlenül megélni életünk legszebb pillanatait. Egyszerűen imádtam mindent, ami köztünk történt. Még a nehézségeket is.

Minden egyes próbatétel azt sugallta, hogy bírnom kell még. Mert nem lehet, hogy amit már megszenvedtünk egymásért, az hiábavaló legyen. Álomszerű volt. Tipikusan az a túl szép, hogy igaz legyen kategória. Veled megtanultam igazán élni, veled rájöttem, hogy az élet nem monoton, nem lassú. Hiszen olyan tempót diktáltál, annyi élményt adtál, amennyit másoktól évek alatt sem kaptam soha.

Alig bírtam veled lépést tartani, időm sem volt feldolgozni azt a rengeteg érzést, amit átéltünk, már jött is a következő. De már rég csak ülök a saját magam kis poklában és szégyellem magam. Szégyellem, mert tudom, hogy amíg én élhetnék nyugodtan, gyönyörködhetnék az élet apró csodáiban, addig te minden pillanatban harcolsz az életedért. A szó legszorosabb értelmében. Nem tudok mit kezdeni a fájdalmammal, a kétségbeesésemmel. Nem tudok mit kezdeni a tehetetlen dühömmel, amiért elszakítottak minket egymástól.

Mindeközben végtelenül büszke vagyok rád, amiért véded a hazádat és a szeretteidet. Én is ezt tenném. Talán minden jó érzésű ember ezt tenné. Mégis fáj. A szélsőségek, a boldogság és fájdalom, a gyász és öröm itt lebeg minden percben a fejünk fölött. Mégis, ha felnézek az égre, hiszem és tudom, hogy te is gondolsz rám – még ha alig tudok rólad valamit, akkor is. Hiszem és tudom, hogy neked sokkal inkább fáj, amit átélsz, mint amit én csak el tudok képzelni.

Büszke vagyok rád. Hálás vagyok neked. Hálás azért, mert olyan világot tártál a szemeim elé, aminek a létezéséről sem volt fogalmam azelőtt. Büszke, mert bár sokáig nem értettél, te is csiszolódtál hozzám, és nem voltál rest őszintén bocsánatot kérni, ha bántottál.

Amikor el tudok szakadni kicsit a saját önzőségemtől, egyedül azt kívánom, hogy élj. Hogy éld túl ezt a földi poklot, hogy jöjjön sok csoda még a harcok után. És még most is teljes szívemből hiszem, hogy nem lehet véletlen, hogy még mindig keresel. Hogy még mindig hiányzom, még mindig a közös boldogságunk után vágyódsz. Te vigasztalsz és biztatsz engem, hogy minden rendben lesz. Szégyellem magam, hogy nem tudok mindig erős támaszod lenni, sajnálom, hogy néha a rettegés maga alá gyűr. De hiszek benned és tudom, ha egyszer oltár elé enged állni Isten, te leszel az, aki a kezemet fogja majd.

Nyitókép: Unsplash