Tényleg mindig egyenlőségre vágysz egy kapcsolatban?

Tényleg mindenben egyenlőséget akarsz egy kapcsolatban? Minden területén? Minden helyzetben? Mindenről mindig ketten döntötök, mindent megbeszéltek és végül közös nevezőre juttok.

Erre tényleg neked van szükséged, vagy azért szeretnéd, mert ez olyan elvárt, sokat hangoztatott dolog? Úgy tűnik, mintha a mai világban az lenne az alap, hogy mindig minden helyzetben állj ki a saját érdekeidért, és tudd is, hogy mi az, ami a te érdekeidet szolgálja. Rossz alárendelt szerepben lenni. Gyenge vagy, vagy buta, ha hagyod, hogy mások hozzanak döntéseket helyetted.

Egy kapcsolaton belül meg végképp nem jó, ha az egyik fél dominánsabb szerepet vállal. De nézzük csak meg, hogy ez mennyire teljesül a valóságban, vagy mennyire kellene, hogy teljesüljön. Ha elmegyünk például egy személyi edzőhöz, akkor alap, hogy teljesen átadjuk neki az irányítást az edzéseink felett. Ő mondja meg, milyen súlyokkal, milyen gyakorlatokat csináljunk, hány ismétléssel.

Akár még egy étrendet is kapunk tőle, amit igyekszünk követni. Tehát elfogadjuk, hogy ebben ő a főnök, és nem is érezzük magunkat ettől rosszul, hiszen elismerjük a szakértelmét. Ugyanez a helyzet, ha elmegyünk valahova túrázni, követjük a túravezető utasításait, vagy a munkahelyünkön a főnökeink kéréseit. Mert normális esetben a vezető azért van olyan beosztásban, mert jobban ért az adott szakterülethez, plusz ő vállalja a felelősséget az elvégzett (vagy el nem végzett) munkáért.

A munkás hasonlattal kapcsolatban van még egy fontos megjegyzés, mégpedig az, hogy nem mindenki szeretne vezető beosztásba kerülni. Mindegy, hogy nőkről vagy férfiakról beszélünk, teljesen személyiségfüggő, hogy ki miben érzi magát komfortosan. Lehet társadalmi nyomás, hogy előrébb kell jutnod, és akkor vagy sikeres, ha X számú ember felettese vagy. De biztos siker az, ha közben borzasztóan frusztrál a munkád?

Az sem lenne hosszú távon működőképes modell, hogy mindenkinek a szava ugyanannyit számít egy döntéshelyzetben, képesítéstől, rutintól függetlenül. Egyszerűen az életben vannak olyan helyzetek, amikor teljesen magától értetődik, hogy némelyek vezető szerepben vannak, mások meg követik őket. Vannak, akik akkor érzik biztonságban magukat, ha az irányítás az ő kezükben van.

Ha tudják, hogy minden nagyban azon múlik, hogy ők mennyire tudnak jó döntéseket hozni. Nincs védőháló mögöttük, csak a saját képességeikbe vetett hit. Mások pedig akkor nyugodtak, ha van „felettük” még valaki, egy kontroll és végső ellenőrző szerv. Mert akkor abban a nyugodt tudatban végezhetik a dolgukat, hogyha ők mindent megtesznek, amit elvárnak tőlük, akkor őket nem érheti baj.

Beláthatóak a feladataik és a tetteik következményei. Nincs plusz rizikó, hogy egy elhibázott döntésük miatt valami nagyon rosszul sül el, és ennek akár nemcsak ők, de mások is megisszák a levét. Az egyik többet érne, mint a másik? Nem. Egy csapat akkor jó, ha minden pozícióra vannak alkalmas tagok benne, és így gördülékenyen tudnak együttműködni.

Na, de mi a helyzet egy párkapcsolattal? Hiszen az kölcsönös megbecsülésen, tiszteleten és egyenlőségen alapszik, nem? De. Viszont nem attól leszünk egyenlőek, ha minden lényegtelen dologban ki akarjuk fejezni a véleményünket, bele akarunk szólni csak azért, mert akkor érezzük magunkat megbecsülve. Szerintem, aki nagyon küzd minden utolsó fűszálnyi döntésért is, az nagyon nincs megbékélve saját magával.

Egy párkapcsolatban is egy csapat vagytok. Akkor működhettek a legjobban, ha kihasználjátok az egyedi erősségeiteket. Például közösen beszélitek meg, hogy hova szeretnétek elmenni nyaralni, de csak az egyik fél szervezi le a fix programot. Mert ő jobb az időbeosztásban, élvezi is a programok listázását, míg a másik falramászna, ha neki kellene csinálnia ezt.

Nem lesz azért kevésbé értékelve a kapcsolatban, mert azt mondja: „Oké, ezekben a kérdésekben dönts csak te.” Vagy ha a pár egyik tagja jobban ért a pénzügyekhez, akkor teljesen rendben van, ha ő kezeli a családi megtakarításokat, ő fekteti be a pénzt. Aki jobban kezeli a konfrontációkat, jobban kommunikál, az intézi a banki ügyeket, hív szerelőt vagy munkásokat.

Ez nem azt jelenti, hogy a másik fél erre nem lenne képes, csak azt, hogy azzal tudjuk támogatni a párunkat, ami nekünk az erősségünk, neki pedig a gyengéje. És fordítva ez ugyanúgy igaz. Az rossz dinamika, ha egy kapcsolatban minden döntést az egyik fél hoz meg és ő az abszolút irányító fél.

Viszont az teljesen rendben van, ha bizonyos helyzetekben hátralépünk, és előreengedjük a párunkat, hogy „Ez inkább a te tereped, csináld, ahogy szeretnéd. Vagy mondd meg, én mit csináljak!” A régóta együtt lévő párok szokták is hangoztatni bizonyos témáknál, hogy: „Ebben nálunk ő a főnök!” Ebben pedig nincs semmi meghunyászkodás, elnyomottság érzés, csak bizalom és szeretet.

Ismerjük már annyira, hogy tudjuk, miben jó, rá tudjuk bízni magunkat, örülünk is neki, hogy valamiben leveszi a terhet a vállunkról. Egy kiegyensúlyozott kapcsolatban nem is merül fel, hogy harcolni kéne, ki legyen a „főnök”. Hiszen egyik helyzetben az egyik fél, máskor a másik, a többiben pedig egyformán osztozunk. Így áll be végül a mérleg nyelve egyenlőre.

El kell fogadni, ha néha a másik a „főnök”…