Üveges tekintetű, szénné fotózott gyerekek a Facebookon…

Szokásos látogatásomat töltöttem Szilvinél. A kislánya 2-3 éves lehetett, a napja nagy részét vele töltötte, ő pedig elégedetten mutogatta az új szerzeményeit: rengeteg fidres-fodros gyermekruhát. 

Sokszor hallom másoktól, hogy azért szeretnének kislányt, mert őket olyan jól lehet öltöztetni. Megesik, hogy én is azon kapom magam, hogy elidőzöm a gyerekosztályon egy-egy cipőcskét nézegetve. De amikor ezt a mondatot hallom, akaratlanul is az jut eszembe:

„Dehát ő a gyereked, nem egy játékbaba, ami a te szórakoztatásodra készült!”

Szokásához híven, Szilvi is elkezdte próbálgatni, hogy állnak Hannának az új ruhái. A kislány már közel sem élvezte ennyire a dolgot, de az anyja mérgelődve szidta, amiért nem marad nyugton. Ezután a fotók következtek. Szilvi is az a típusú nő, aki nem éri be 1-2 képpel… Nem is értettem, miért nem veszi észre, ahogy Hanna a kamerába néz: kerek gombszemei üresek, mosolynak még az árnyéka sem látszik az arcán. Szilvit talán nem is érdekelte, hogy kettejük közül ez csak neki jelent jó szórakozást.

Rengeteg szülő gondolkozik így. A Facebook gyerekek fotóival van kitapétázva. Én is fontosnak tartom a családi emlékeket, és érthető, amikor egy szülő büszkélkedni szeretne velük. Abban viszont van valami ijesztő, amikor valaki a csemete minden másodpercét megörökíti. A fotókon szinte nyomon követhető, hogyan változnak a kicsik érzelmei. Az első kép őszinte, eleven mosolyát lassan ugyanaz az üveges tekintet váltja fel, mint amit Hannánál láttam. Mintha csak az aktuális napilap hiányozna a gyerekek kezéből és máris kész a váltságdíjat követelő, túszejtést igazoló polaroid.

Látva, ahogy Hanna tehetetlenségében földhöz vágja az egyik fodros göncöt, óvatosan megjegyeztem, hogy talán csak a ruha nem tetszik neki. Szilvi erélyesen fordult felém:

„Nem érdekel! Én vagyok az anyja!”

Forrás: Unsplash

Eszembe jutott, hogy amikor én voltam kislány, a szüleimmel együtt jártuk az üzleteket. Mindig izgatottan vártam az ilyen bevásárlást. Bár nem lehettem valami nagy segítség, ez is egy olyan közös program volt, amikor a szüleim össze tudták kötni a kellemest a hasznossal. Úgy tudtunk minőségi időt együtt tölteni, hogy nem is érzékeltem, édesanyám közben a napi teendőit végzi. Ez persze gyanúsan „bezzeg, az én időmben…” dumának hangzik. Elismerem, hogy a gyerek-szülő kapcsolatok valóban folyamatosan változnak – de azt hiszem, vannak olyan alapok, amiket érdemes lenne megtartani.

Miközben a Szilvihez hasonló anyák mindent elkövetnek, hogy a világ felé az idilli család képét mutathassák, épp erről a bizonyos minőségi időről feledkeznek el. Amikor elnézem az ilyen profilokat, akaratlanul is az jut eszembe:

Kit akartok becsapni?

A közeli ismerősök nagyon jól tudják, hogy az otthoni helyzet közel sem ilyen képeslapra illő. Ezzel nincs is semmi baj. Nem találsz olyan embert, aki életének minden pillanata családi vígjátékba illő lenne. Annál kisszerűbb, amikor megpróbálsz meggyőzni valakit az ellenkezőjéről.

Mindeközben pedig sokan nem veszik észre, hogy a gyerekek valóban játékbabákká minősülnek a nevelésük alatt. Az érzelmi kötődés háttérbe szorul, helyette egyfajta termékké válnak, amik egy valamire hivatottak: szendvicsemberként reklámozni a szülők sikerét. És beteljesíteni azokat a bizonyos ábrándokat a karácsonyiképeslap-szerű családról.

Mint mondtam, fontos a családi emlékek megőrzése. De a lényeg épp az lenne, hogy amikor évek múltán ezek a képek a gyerekek kezébe kerülnek, felidéződjenek bennük a nosztalgikus pillanatok. Nehezen tudom elképzelni, hogy az elcseszett, gyermekszépségversenyre emlékeztető, végtelennek tűnő mutogatásuk ilyen emlék lehetne. Nem tudhatom, hogy a következő generáció hogyan fogja megélni ezt a mai mániát. De tartok tőle, hogy a magánélet agyonromantizált, filterezett kiteregetése valamilyen formában vissza fog ütni.

Nyitókép: Unsplash

Tovább olvasok