Van Gogh lángba tartotta a kezét, hogy szerelmét bizonyítsa…

189O. július 27-én pisztolylövés dörrenése verte fel az auversi mező békés csendjét. Egy vörös hajú, beesett arcú, téboly szélén álló férfi lőtte mellbe magát, hogy gyors lezárással búcsúzzon szenvedélytől lángoló, kudarcokkal teli életétől.

Csakhogy még ezt sem sikerült úgy, ahogy szerette volna. A halál még két napot adott Vincent van Gogh-nak, de így legalább – utolsó ajándékként – elbúcsúzhatott szeretett öccsétől. Ha pedig az életéről olvasunk, óhatatlanul is felvetődik a kérdés: vajon másképp alakult-e volna minden, ha több ember szereti őt feltétel nélkül, odaadóan? Ha rálel egy nőre, aki a társa lesz, és legalább a szerelemben békét talál?

Csalódások…

Vincent nem volt a nők álma. Szélsőséges természete, túlzott lángolása sokakat megijesztett. Így nem csoda, hogy több reménytelen szerelmen és visszautasításon volt túl, amikor beleszeretett unokahugába, Kee Vos Strickerbe. A nő férje halálát követően vendégeskedett náluk kisfiával, és teljesen magával ragadta van Gogh-ot, aki nem is titkolta ezt. A visszautasítás azonban nem lombozta le úgy, mint korábban.

„Rájöttem az élet ízére, és nagyon boldoggá tesz, hogy szeretek.” Azt tervezte, kitartásával szerzi meg az asszony szívét, és ha kell, ezerszer szerelmet vall. Ám az elkeseredett ostrom romantikus érzelmek helyett inkább csak ellenszenvet ébresztett kiszemeltjében: Kee végül szüleihez menekült előle. Vincent pedig – mivel a megszállottságig belehajszolta magát házassági tervébe – utána utazott és könyörögve, elvakultan érvelt a szülőknek: hadd vegye feleségül lányukat.

Vagy legalább hadd lássa – legalább annyi ideig, amíg lángba tudja tartani a kezét! Az újabb nemleges válasz után aztán kétségbeesésében valóban a lámpa tüzébe tette a tenyerét… Ez persze csak tovább rontott az ügyön. Kidobták a házból, és visszafordíthatatlanul szembe kellett néznie vele: a békés, átlagos élet, amelyre vágyott – kedves feleséggel, szaladgáló gyerekekkel – nem neki van kitalálva. A kudarctól teljesen magába roskadt, és „szerelmi” életében új fejezet kezdődött, amiben a prostituáltak játszották a főszerepet.

A KÉPEN: KEE VOS STRICKER, FORRÁS: WIKIPÉDIA

Szerelem helyett szánalom

A harmónia utáni kétségbeesett vágyakozásában viszonyt kezdett Maria Hoornikkal – vagy ahogy ő hívta, Siennel. Megismerkedésükkor a nő már állapotos volt, és testének árulásából, valamint takarításból igyekezett jövedelemhez jutni. A festő felkarolta az elesett teremtést, élettársává és modelljévé tette, és saját szájától vonta meg a falatot, hogy különböző kúrákkal támogassa védence egészségét.

Kapcsolatuknak azonban semmi köze nem volt a szerelemhez. Vincent úgy érezte, mindketten egyformán nyomorultak, az örömlány felvállalásával valójában saját száműzetett valóját vállalta fel, és így lázadt a konvenciók ellen. Bár Sien türelmes modellkedéssel hálálta meg a törődést, másrészről nem tudott kibújni a bőréből. Neveltetése miatt mindvégig közönséges maradt.

Ivott, csúnyán beszélt, a padlóra köpködött, szülés után pedig elhanyagolta a gyermekét. Vincent mégis feleségül akarta venni „Ez az asszony ragaszkodik hozzám, mint egy galamb. Én pedig csak egyszer házasodhatom meg, hát miért ne most tegyem…?” Végül aztán meghajolt öccse tiltakozása előtt, és véget vetett a kapcsolatnak.

Esély az igazi érzelmekre

Azt gondolhatnánk, ennyi csalódás után a festő már senki iránt nem lobbant szerelemre. Mégis akadt életében egy újabb választott, a 12 évvel idősebb Margot Begemann. Egy nő, aki iránt ismét hatalmas szerelmet táplált – és aki végre őszintén viszontszerette! De hiába mondott boldogan igent a házassági ajánlatra, szülei hatalmas indulattal ellenezték, és eltiltották őket egymástól.

A festő pedig most először nemcsak érzelmei mélységében, hanem szélsőségességében is hozzá hasonló lélekre lelt. Margot ugyanis a szülői tiltás után megmérgezte magát. Bár túlélte az öngyilkosági kísérletet, többé nem találkozhattak…

A búcsú

Amikor öccse azzal biztatta Vincentet halálos ágyán, hogy meg fogják menteni, a festő a következőt válaszolta: „Semmi értelme. A szomorúság úgyis addig tart, amíg élek.” Mindvégig hősiesen viselkedett testvére előtt – az egyetlen ember előtt, aki egész életében támasza volt, aki rendületlenül szerette és hitt benne. Pipázott, beszélgetett, nem mutatott fájdalmat. Végül azonban július 29. hajnalán elbúcsúzott az életétől… nem tudva, hogy eljön az idő, amikor tehetsége előtt tömegek hajtják majd meg a fejüket.

Nyitókép: Wikipédia