Sebeket ejtettél a testemen, de a lelkem erősebben fáj!

Ismerni akartam minden sebed, amit más ejtett rajtad, de sosem akartam tudni, milyen az, ha te ejtesz rajtam. És nézd, most vérzek. Ezer sebből ömlik belőlem a fájdalom és a tehetetlenség. 

Tudhattam volna, lépnem kellett volna hamarabb. Az önmarcangolás véget nem érő ördögi körében keresem magam. Bárcsak látnám, merre járok! Éjszakáról éjszakára mérgez az emléked, míg te más karjában vagy. Már rég nincsenek rajtam a láncaid, valami mégis lehúz és nem enged mozdulni. Tapasz van a számon, hiába is ordítanék. Suttogva mesélem el, mit tettél velem, mikor azt mondtad, hazug vagyok és biztos van más férfi az életemben.

Sötét sikátorokban követ a lelkem és nyomaszt, mert nem mertem elmondani, hány férfi munkatársam van valójában. Hogy a csoportvezetőm égszínkék szemeibe nézve elvesztettem a józanságom, de melletted maradtam, mert egy szempár nem döntheti össze a mi világunkat. Elég teher magamat bűnösnek vélni és érezni – még nehezebb, amikor azt hallom, hogy az én hibám is volt. Én hagytam idáig fajulni az eseményeket, én nem ültem fel időben a vonatra. Maradtam azon a hideg, fedetlen állomáson, ami az otthonunk lett néhány hónap alatt.

FORRÁS: PEXELS

Ordítanék, mert mit képzel bárki? Mit tudnak arról, amit tettél velem? Tudják, hányszor sírtam melletted némán, mert butának gondoltál? Mert függővé tettél a szerelmedtől, és elérted, hogy ne bízzak senkiben, még magamban sem?

Sokan azt mondják, büszkék rám, mert ilyen gyorsan találtam magamnak menedéket. El tudod mesélni nekem, milyen, amikor büszke vagy magadra? Akkor is jó érzés töltött el, amikor erőszakkal vetted ki a kezemből a telefont? Mikor megszállottan kerestél bármit, amitől én leszek a rossz? És azt el tudod mondani, miért vagy olyan boldog, hogy végül te nyúltál hamarabb más keze után és te engedted el az enyémet?

Talán majd néha imádkozok azért, hogy megtaláld a fényt a sötétségedben. Imádkozok egy olyan nőért az életedben, aki nélküled is mer találkozni a barátaival. És sosem hiszi el neked, amikor azt mondod rájuk, hogy rosszat akarnak, ellenetek vannak. Más majd jobban csinálja. Legközelebb majd én is jobban csinálom. Addig marad ez az őrületes nagy néma csend, amiben néha hallom magamat nevetni. Micsoda megkönnyebbülés! Talán gyógyulok…

Talán mégsem marad örökké minden fájdalom, minden kétség. Talán majd egyszer újra fogok bízni is, és nem rezzenek össze, amikor egy férfi túl gyorsan emeli fel a kezét, vagy hangosabban kezd beszélni. Addig maradnak a sebek a lelkemen, a bőrömet úgyis eltakarja a ruha. Addig így telik minden nap, minden ünnep, minden születésnap. Legalább megtanulom megmenteni magam.

Nyitókép: Pexels