Válás után: Maró fájdalom és bátorság a társad… - Igazinő | Igazinő

Válás után: Maró fájdalom és bátorság a társad…

2021-03-07 Esszencia

A tükör hideg kíméletlenséggel verte vissza az ablakból beáramló napsütés fényét. De még így is túl élesen látta benne az arcát. A sírástól vörös szemeket.

Az izgalomtól és kialvatlanságtól sápadt bőrt. A makacsságtól és fájdalomtól összeszorított ajkakat. Nemrég ért haza a bíróságról. Kezében a papír: hivatalosan is elvált. Amikor lerúgta magáról a magassarkút és betántorgott a fürdőszobába, nem csak a sminkjét mosta le.

Az elmúlt hónapok emberfeletti akaraterejét is, amivel tartotta magát. Hogy szép legyen, mosolyogjon, fölényes tekintettel küzdjön. Hogy szemrebbenés nélkül fogadjon vádakat, sértéseket, hazugságokat – és szemrebbenés nélkül vágjon vissza vádakkal, sértésekkel, hazugságokkal…

Mintha maszkot viselt volna, amit egyszer sem vett le a hosszú hónapok alatt. A katona sem veheti le a golyóálló mellényt, hiszen belehalna… Most azonban vége. Nincs miért harcolni tovább. Szétcincálták egymás lelkét, megforgatták a sebekben a kést, megszentségtelenítették a közös múlt minden – valaha szent – pillanatát.

Végigvitték egymást a poklon, még utoljára. Mert a fájdalom, hogy nem sikerült, hogy elrontották, nem volt feldolgozható. Csak egyetlen eszközt találtak: hogy bántsák egymást. Gyűlölet mögé rejtették a csalódottságot, a félelmet. Ez maradt az utolsó mentsvár.

Most ez is elmúlt. Lerogyott az óriási tükör elé, és nézte magát. Ahogy újra ömleni kezdtek a könnyei, szinte élvezte, hogy belecsúnyul a sírásba. Igen, ez ő. Csak semmi álca, felesleges hazudni magának! Egy összeomlott, végletekig kifacsart 42 éves nő. A ráncaival, a bőgéstől duplára dagadt orrával, a véresre rágott szájával. Most nincs keménykedés, megjátszás és gúnyos mosoly, csak fájdalom és szenvedés.

FORRÁS: UNSPLASH

„Egyedül vagy – ezt üzente a tükör. – Egyedül. Évtizedeid mentek rá egy játékra, amiről azt hitted, vezet valahová, de elcsesztétek. Valaha szerettél egy embert, aki szeretett, aki sokáig a társad és szövetségesed volt. Aztán valami tönkrement, és most nincs tovább. Mögötted egy lerombolt élet, előtted homály. Merre tartasz?”

Végre zokogott.

Olyan hangosan és akkora hévvel, ahogyan már régen kellett volna. Elsiratta az egykori énjét: a lányt, aki hitt a sírig tartó szerelemben. A férfit, akit régen emberfelettin nagyszerűnek látott. A szép pillanatokat, amiket egy órája még mindketten őrjöngve tagadtak.

Majd maró könnyekkel gyászolta az elhidegülés éveit. A fáradt, múló próbálkozásokat, hogy változtassanak. A veszekedéseket, a bántásokat – és a felismerést, hogy már nem megy tovább. Közben nézte a tükörben a bőgő nőt, és egyáltalán nem sajnálta.

Ezt érdemli – hisztizzen csak, ennyi jár! Már kócos is lett, mert sírás közben tehetetlenül beletúrt a hajába. Nem bánta. Ki kellett engednie mindent. Úgy érezte, talán bele is pusztul ebbe a nagy érzelmi viharba. De az ember nem tud túl sokáig belefeszülni a szenvedésbe. Még akkor sem, ha akar…

A természet most is megkönyörült. A zokogás csendesedni kezdett, a vad zihálás sima lélegzetvétellé szelídült. És akkor a nőnek valahogy megváltozott a tekintete. Eltűnt belőle az elveszettség, a gyengeség. Már tudta, hogy bármi is történt, fel fog állni. Bármilyen homályos a jövő, előbb-utóbb megtalálja benne magát.

De ehhez nem szabad hazudnia. El kell fogadnia, hogy ez a zilált arc a tükörben egy ideig a társa lesz. Meg kell szeretnie magát így is: összeomolva, csüggedten, őrjöngve. Aztán majd minden alakul. A világ nem áll meg, ő pedig küzd tovább.

Feltápászkodott. Elfordult a tükörtől az ablak felé, ahonnan beáradt a napsütés. A lelke fájt – még sokáig fájni fog! -, de már nem a múltra gondolt. Hanem a jövőre. A szomszédból pedig halk zene csendült fel, mint egy új élet nyitánya.

Nyitókép: Unsplash