Amikor a múlt apró darabokra szaggatja a szerelmet…

Majd egy éve találkoztam életem szerelmével. Nem is sokat gondolkodtam, fejest ugrottam egy pillanat alatt az új életbe.

Fürödtünk a boldogságban. Gyönyörű volt, kedves, szinte mindenben passzolt az ízlésünk, hasonlóan szenvedélyesen gondolkodtunk az élet értelméről. Még a zenéink is azonosak voltak. És ha mindez nem lett volna elég, a családom is ellenállhatatlannak tartotta. A húgom, az anyám, az apám egy pillanat alatt a bűvkörébe került.

Akkoriban váltott munkahelyet. Szerettem, ahogyan a botladozásairól mesélt. Mintha élete első munkahelye lett volna, ő pedig egy tinilány, aki keresi a helyét a világban. Az egész lénye végtelenül ártatlannak és törékenynek látszott. Sosem láttam harminc évesen senkit, aki ilyen bizalommal és hittel adta át magát az életnek. Gyakran kérdeztem, hogy csinálja. Olyan, mintha soha nem csalódott, soha nem kételkedett volna.

Tényleg úgy érzem, hogy most kezdődik az életem. Ajándékként kaptalak, amiért meghoztam egy döntést, és változtattam. Épp csak kinyitottam a szemem az új életemben, és te máris ott voltál. Hát persze, hogy hiszek, persze, hogy bízom az életben. Benned. A szerelemben. Imádtam hallgatni, ahogyan ezt mondta, ahogyan kettőnkről mesélt.

A szülei egy messzi kis faluban laktak, amikor megismertem, meg is szerettem őket. Úgy örültek a lányuknak, amit jó volt látni. Csak azt nem értettem, hogy lehet az, hogy az elmúlt években alig-alig találkoztak. Mindenesetre jó érzés volt, hogy hosszú idő óta biztosan én voltam az egyetlen férfi, akit bemutatott a szüleinek.

FORRÁS: UNSPLASH

Előző életeknek nyoma sem látszott sehol. És én nem is kérdeztem erről semmit. A múltnak semmi jelentősége, ha a jelen ennyire csodás. Aztán egy nap nagyon zaklatottan jött haza. Láttam, hogy sírt. Egy munkahelyi félreértésre fogta, de közben éjjel úgy szorította az ágyban a kezem, olyan rémülten kérdezgette, hogy biztosan szeretem-e.

Éreztem, sokkal nagyobb bánat nyomja a szívét. Másnap reggel azt mondta, nem akar beszélni róla. Utána pedig nem láttam nyomát, hogy továbbra is bántotta volna valami, így elhessegettem a saját rossz érzésem. Nem sokkal később nem jött haza a szokott időben, és még csak nem is telefonált. A telefonja kikapcsolva, az üzeneteim valahol ott lebegtek az éterben, válasz nélkül.

Szétaggódtam magam, hogy valami baja esett. Igazából akkor jöttem rá, hogy egyetlen barátnőjét vagy kollégáját sem ismerem, akit felhívhatnék. Megint csak kisírt szemekkel, valami mérhetetlen fájdalommal az arcán jött haza. Most nem engedtem, hogy ne beszéljen. A szája szinte lila volt, a teste remegett, és sokáig nem tudott megszólalni.

Akkor azt éreztem, hogy meghalnék érte, és ha kiderül, hogy valaki bántotta, akkor azt az embert én megölöm. Babusgattam, könyörögtem neki, hogy bármi is történt, mondja el. „Nem mondhatsz olyat, ami eltaszítana tőled. Nem történhet semmi, ami a szerelmünkön változtathatna” – mondogattam. Ő pedig csak nézett rám és azt ismételgette, ezt csak azért mondom, mert nem tudom az igazat.

Pár óra múlva úgy éreztem magam, mint akit kihajítottak az életéből. Elmesélte ugyanis, hogy luxusprosti volt, menő üzletemberek “katalógus lánya”, akinek a szolgáltatásait egy ügynökségen keresztül lehetett igénybe venni. És hogy épp akkor ismerkedtünk meg, amikor végre volt bátorsága kilépni onnan és elmenni egy rendes munkahelyre. Amikor mindent felszámolt az előző életéből, és el is akarta felejteni azt a tíz évet, amit így élt.

Ekkor jöttem én, akivel azt érezte, tiszta lappal indulhat, és esélyt kap a boldogságra. De a cégnél a múltkor megjelent egy régi ügyfele, aki a kollégák előtt erősen célzott rá, hogy honnan is ismerik egymást. Most pedig újra visszajött, és megzsarolta, hogy mindent felborít körülötte, hacsak nem lesz minden úgy, mint régen, a fizetős időkben. Így rájött, hogy nem fog tudni titkolózni egész életében, és ezzel nyilván elveszít engem, mert ki akarna feleségül venni egy kurvát?

Majdnem belehaltam a történetébe. De mivel iszonyatosan szerettem, komolyan azt gondoltam, hogy valahogy majd túlleszünk ezen. Ezt a beszélgetést még sok másik követte, megismertem mindent a múltjából. Ha most arra gondolok, hogy volt idő, amikor azt gondoltam, mit sem számít, mi volt a múltban! Minden erőmmel igyekeztem megérteni, elfogadni. Minden szeretetemmel próbáltam begyógyítani a most már közös sebeinket.

De tizedszerre sem mertem kitenni a lábam vele a lakásból semmilyen közös programra. Végül bevallottam magamnak: azért nem, mert ki tudja, hány olyan férfi jönne velünk szembe, akik nem is olyan rég még egy netes katalógusból választhatták ki őt. Ekkor egyszerűen feladtam. Nem tudtam harcolni magammal értünk. Szakítottunk. És a mai napig nem tudom, hogy nem a szerelemnek kellett volna-e győznie mégis.

Tibor történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash