Mit áldoznál fel a szerelemért?

2021-07-25 Esszencia

Egybeforrtunk a mozdulatlansággal. Még öledben tartasz, a pihegést visszafojtva hallgatjuk a csendet. Egy kósza madár kíváncsian ránk nevet az ablak előtt himbálódzó ágról, majd tapintatosan elrebben, magunkra hagyva minket az ősi varázslattal, amit férfi és nő ölelése teremt.

Most még homályban a valóság – érzékeink apró, nehezen mozgó csápokként tapogatóznak a semmiben. Elraboltuk egymás tudatát a világ elől. Neked adtam mindent, ami valaha is voltam, ami vagyok, ami leszek. Lelkem valamennyi rejtett vagy egyértelmű rezdülését, az idegszálak villámként átsuhanó üzeneteit, amit bőröm gyönyörként továbbított bőröd szöveteihez.

Neked adtam az örökkévalóságot és a nihilt, mélységeket és magasságokat, hogy csókjaiddal új jelentést írj minden egyes részlethez, ami lényem egészéből fakad. Majd cserébe visszazúdítsd rám a TE örökkévalóságodat, a te nihiledet… Kérdezhetném, miért találtál rám, miért találtam rád, de az idő már rég eltörölte a mélyenszántó magyarázatok jelentőségét.

Már nem hajszolunk észérveket, a hangzatos elméletek sem fontosak. Fájdalmasabb és döntőbb kérdés a „Meddig?” Meddig enged minket játszani az élet? Mit szabad – vagy érdemes! – feláldozni a játékunkért? Titánok bátorságával küzdünk, hogy moccanás nélküli varázslatunkat ne törje meg a világ.

Megcsörren a telefon – még dühösebben szorítasz. Mintha óriáspolipként fonnánk egymásba csápjainkat, menekülve a valóság kegyetlen halászhajója elől. Meddig lehet harcolni a realitás, a csábítások, a megalkuvás ellen? Érzem, hogy visszafojtott pihegésedből néma aggodalom árad. Pedig most a pillanat a fontos.

FORRÁS: UNSPLASH

Nem akarom tudni, hogy gyötrődsz, és nem akarom azt sem, hogy kimondd: összetartozunk.

Csak az örömre vágyom, amit adhatsz – csak a madarat látom a világból, ahogy könnyed mozdulattal elrebben a fáról. Mozdulataim hasonló könnyedséggel söprik félre az alattomosan agyadba szivárgó gondolatokat. Játsszunk! A többi nem számít. Tanuld már meg, hogy az élet nevű játékban sosem az nyer, aki mindent definiálni akar! Inkább az, aki csak átélni – és nem érteni! – vágyja a pillanat bűvöletét.

Ám örökre nem tudlak elvarázsolni. Egyszer véget érnek az ölelések, elfogy az erőnk, és tekintetedből néma szemrehányás árad. Nyers félszavakkal érezteted rosszallásod, megmarkolod a vállam: megoldásokat, biztonságot, ígéreteket követelnél. De ismersz annyira, hogy tudd: nem győzheted le a makacsságom. Hát ismét enyém a diadal. Kioltod tekinteted szemrehányó villanását, szorításod meghunyászkodó cirógatásra vált, majd testünk lustán egybeforr a mozdulatlansággal.

Greta May novellája

Nyitókép: Unsplash