A végkimerülés szélén: Gondolatok a Covid-osztályról…

A tetőn állva fújta a füstöt, a hidegben. Összehúzta magán a kabátot, mélyeket szippantott a cigarettából, és gondolattalanul bámulta a város esti fényeit. 5 éve leszokott, de ma nincs jobb ötlete: talán a nikotin mérge felveszi a harcot a testében terjedő kimerültséggel.

Második éjjel nem alszik, és holnap sem fog. Két kolléganő kidőlt, a mentő sivítva hozza az új betegeket, egyszerűen nincs választása. Az előbb egy oxigénhiányos huszonéves lány azt suttogta, miközben vért vett tőle: „Maguk igazi példaképek.” Biztatóan megveregette a lány csuklóját, de az elismerés melegsége már nem hatolt el a szívéig. Tényleg példakép lenne? Nem úgy érzi. És nem vár tapsot senkitől.

A fáradtság már az örömöt is kiütötte, ahogy az utóbbi időben minden érzést, aminek értelme van. Gondolatban rámosolygott ugyan a lányra, de nem volt benne biztos, hogy agyának mosolyra irányuló parancsát az arca is követte. Talán az utóbbi időben le is szokott a mosolyról – úgysem látszik a védőruhában, a maszk alatt. Nem, nem érzi, hogy hős. Sőt, azt sem, hogy jó, hogy eredményes, vagy hogy egyáltalán még ember.

Már minden csak egy fura homályon át zajlik, gépies mozdulatokkal és fájó, idegszálat tépő koncentrálással, nehogy valamit eltévesszen vagy elfelejtsen. Lát, hall és cselekszik. Megy, ahová hívják, sorra járja az ágyakat, gyógyszert oszt, infúziót köt be, kérdez és válaszol – mármint azoknak, akik még bírnak beszélni.

„Covid-osztály?” – kérdi karikás szemeit látva egy új munkatárs, aki mellészegődik cigarettázni. Némán, sápadtan bólint. A másik megértő tekintetet vet rá, de nem szól egy szót sem, szinte örömmel siet el, miután elnyomta a csikkét. Másik osztályon dolgozik, de nem kérdez. Tudja, hogy erről senki nem akar beszélni…

Igen, Covid-osztály. Az érzelmek nagy hullámvasútjának, a tragédiáknak és váratlan, ritka örömöknek rideg és néma helyszíne. A reményé, a bizakodásé és a gyászé. Az elsuttogott fogadkozásoké és a csendben kúszó félelemé, ahol hozzátartozók nevei maradnak lógva a levegőben, amikor valamelyik beteg vágyakozó hangon felnyög.

Az emlékeké, amelyek az otthont idézik: egy megszokott, kényelmes ágy tapintását, a családtagok hangjait. De az emlékek szívettépő és lelket ápoló melegségét visszaveri a hófehér szobák hideg kérlelhetetlensége. Covid-osztály. A hely, ahol sokan mindent átértékelnek. Ahol a múlt mindennapi bosszúságai irigylésre méltóvá válnak, és a viták, a gyűlölködés, a felszínesség teljességgel értelmetlenné.

Itt nincs mellébeszéd, sem kibúvók: magyarázatok és elméletek helyett a rideg tények beszélnek. A valóság kegyetlen tekintettel írja felül a szerencsés egészségesek külvilágban zajló, parttalan háborúit és a Facebook-posztok „okosságait” az oltásban lévő majomveséről és mikrochipről. A Covidot nem hatják meg a szavak, bármilyen hangosan is kiabálja bárki. Nem meggyőzhető… de sokan már csak itt jönnek rá erre.

FORRÁS: UNSPLASH

Fáradt mozdulattal eldobta a cigarettát, és egy utolsó nagy levegő után még egyszer végignézett a városon. A villogóan fényes ablakok mögött megannyi ember végzi az esti teendőit. Vajon tudják, milyen szerencsések?

Egy pillanatra őrült erővel öntötte el a kimerültség, de aztán erőt vett magán és visszatért a betegekhez.

Újra végigjárta az ágyakat, kérdezett, válaszolt, biztatott, megpróbált a maszk alatt is mosolyogni. Csak otthon fordult meg a fejében, hogy nem bírja tovább, és be sem megy többé. De tudta, hogy nem így lesz. Pihen egy kicsit, aztán küzd tovább – ahogy a többiek is.

Nyitókép: Unsplash

Tegyél minket a KEDVENC tartalmaid közé!
Mit kell tenned? Keresd fel az IgaziNő FB oldalát. Nyomj rá a “Követem” gombra. Válaszd a “Hírfolyam” opciót, ott pipáld be a “Kedvencek” opciót. Innentől kezdve gyakrabban fogod látni, legfrissebb tartalmainkat! 🙂