De amikor rájöttem, hogy várandós vagyok, hirtelen minden más már egyáltalán nem tűnt fontosnak. A barátaink szinte mind tőlünk kicsit idősebb, gyerekes párok, úgyhogy izgalommal vártuk, hogyan fogják fogadni a nagy hírünket. Az egyik születésnapi összejövetelen aztán meg is teremtődött az alkalom.

Amikor már jól körberajongtuk az ünnepeltet, a férjem szót kért és azt mondta, nem akarjuk ellopni a show-t, de talán nincs ennél jobb alkalom együtt örülni a mi boldogságunknak is. Így is lett. Taps, üdvrivalgás, lábdobogás. Szinte éreztem, hogy a pici elégedetten nyugtázza: na, itt aztán várnak engem. Rajtam kívül mindenki újabb és újabb poharat vett a kezébe, hol a születésnapost, hol a mi babavárásunkat köszöntették.

A poharak csengésével a hangzavar is egyre erőteljesebb lett, mindenki egyre bátrabban és hangosabban kiabált be valamit. Amikor a mosdóból visszaértem, az egyik kisgyerekes anyuka barátnőnk felállt és azt mondta, most ő szeretne tósztot mondani, mégpedig ránk. „Na, kedves, boldog pocaklakós barátaink! Gratulálunk! Örülünk, hogy beléptek a szülői csapatba. Egyet mondhatok, dugjatok jó sokat addig, amíg a gyerek bent van, utána már úgysem fogtok.”

Egy pillanatra mindenki ledermedt, majd hangos nevetés tört ki. „Gréta mindig kimondja, amit gondol, akár igaza van, akár nem – kuncogott a mellettem ülő nő. – Most meg még valószínűleg igaza is van.” A mi nagy esténk azonban számunkra hirtelen rémálommá vált. És tényleg elloptuk a show-t, csak nem úgy, ahogy gondoltuk.

Ettől a pillanattól kezdve ugyanis mindenki a szülés utáni szexuális problémáiról beszélt, egymás szavába vágva. Gréta hirtelen szabadszájúsága és őszintesége mindenkit szóra bírt. Láttam szegény férjem, ahogyan szinte összement, amikor az egyik haverja az ujjaival kört formált és igen egyértelműen mutatta, hogy mi fog történni velünk a szülés után. És ez még az enyhébb változat volt.

Egy darabig bírtuk, aztán otthagytuk őket és napokig nem beszéltünk arról, ami történt. Aztán egyik este a férjem kicsit spiccesen jött haza. Mesélte, hogy a társaság férfi része újra találkozott, és ő megkérdezte, valójában mi volt ez az egész akkor este. „Ne haragudj – mondta -, épp csak elkezdtük a házasságot, nem akarom a legjobb részt máris abbahagyni.” Tudtam, hogy nem mennék semmire azzal, ha ezt kikérném magamnak, meg azt is láttam, hogy valóban bántja valami

Ő egy darabig üldögélt csendben, aztán megkérdezte: „Gondolkodtál már a császármetszésen?”

Esküszöm, hirtelen nem is értettem, hogy mit mond. Csak néztem rá értetlenül. Ő folytatta: „Azt mondják a többiek, hogy akiknek császárral szült a felesége, nem volt olyan brutális a változás utána, mint akiknél kibújt a gyerek. Érted, ugye?” Jól összevesztünk. Nem is ismertem ezt az arcát. Mint valami saját birtokát védő gazda, úgy beszélt a testemről, aminek a gyerekünk megszületése után is muszáj ugyanúgy működnie, mint addig.

FORRÁS: UNSPLASH

Valahogy mintha hirtelen egy érzés és történet nélküli használati tárggyá kezdett volna válni, aminek a működésére garanciát vállaltam a házasságkötéskor kimondott igennel. Felhívtam a legjobb barátnőmet másnap, hogy elsírjam a bánatom. Támogatást és megértést vártam, hiszen ő már régóta házas, nyilván sokkal többet tud erről az egészről, mint én. Meghallgatott. Hallgatott. A csendje szokatlan volt.

– Mit vársz tőlem, Hajnikám? – kérdezte.

– Hogy mondd, hogy ez az egész egy baromság, minden úgy lesz, ahogyan most van, és… – sírtam el magam.

Sokáig mesélt. Csendesen. A saját első szüléséről, majd a második programozott császárról. A saját félelméről és arról, hogy a férje hogyan lett a szülés után depressziós. Hogyan mentek el egymás mellett hónapokig, épp azért, mert szemérmesek voltak, nem beszéltek a szexről, nem beszéltek a megváltozott dolgokról.

És hogy épp ezek a dolgok hogyan vezették el a második szülésnél oda, hogy megbeszélte az orvosával: császárral fog szülni. És hogy megbánta. Ezért nem tud nekem ebben mondani semmit. Persze valamit mégis. Azt, hogy épp egy csodavárásban vagyunk a férjemmel mi ketten. Ketten, ez a lényeg.

Mert mindkettőnk élete. Mindhármunk jövője. Beszélgessünk sokat. Láttassuk meg egymással a vágyainkat, és a szorongásainkat is. Ha bármit kimondhatunk, mindent meggyógyíthatunk. Neki már a második gyereke is öt éves, és még csak nemrég jött rá erre. Csak reménykedik benne, hogy nem későn…

Hajni történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

KREATÍV ÍRÁS KURZUS PECHÁL PETIVEL!

Ha mindig is érdekelt az írás tudománya, de még sose mertél klaviatúrát ragadni. Ha nem tudod, hogyan, de szeretnéd papírra vetni gondolataidat. Ha titokban csak a fióknak írogatsz, JELENTKEZZ vagy ADD AJÁNDÉKBA a kurzust!  Részeltekért írj az info@igazino.hu mail címr

The post A férjem császármetszést akar, hogy ne menjek tönkre “odalenn”… appeared first on Igazinő.

Ha nem lennénk szinte egykorúak, azt mondanám, valamiféle anyapótló, de mivel csak pár évvel idősebb nálam, így olyan, mint egy nővér, aki beragyogja a kishúga életét. Óvatosan terelget, minden titkom tudja, munka után sokat beszélgetünk a férjemről is. Bár egyedül él, mindig mond valami igazán megszívlelendőt, amit aztán örömmel hasznosítok a házasságomban.

Anyukám már régóta nincs, testvérem sosem volt, így tulajdonképpen mindent, ami addig hiányzott az életemből, tőle kaptam meg. Végtelenül hálás voltam érte, hogy annyi időt tölt velem. Általában beültünk még valahová munka után: egy kávé, egy süti, egy kis beszélgetés, és engem mintha kicseréltek volna.  A férjem sokszor a tudomásomra hozta, lassan féltékeny lesz erre a csodanőre, olyan rajongással beszélek róla.

Ilyenkor általában jöttek a kérdések: „Drágám, biztos vagy benne, hogy egy ilyen nő nem azért él egyedül, mert leszbikus? Nem gondolod, hogy veled is azért tölt ennyi időt? És nem lehet, hogy egy kicsit te is szerelmes vagy belé?”

Arra gondoltam, a legjobb lenne összeismertetnem őket, így biztosan elszáll a férjem minden kétsége. Meglátja, hogy nem lehet őt nem szeretni, és teljesen felesleges vetélytársként tekinteni rá. Nincs nála önzetlenebb, kedvesebb teremtés. Arra gondoltam, tulajdonképpen az életem nagy csodája lehetne, ha ez a két ember jóban lenne egymással.

Valami mindig közbejött, de végül egy jó kis vasárnapi ebédre összehozhattam őket. Olyan izgalomban voltam, mint egy kamaszlány, amikor élete első szerelmét mutatja be otthon. Az különösen izgalmas volt, hogy hallomásból már szinte mindent tudtak egymásról, így ez nekem olyan volt, mint egy vizsga. Vajon amit én látok, érzek belőlük, amit én gondolok róluk, visszaigazolódik majd a másiktól is?

Emlékszem, még rémálmom is volt szombat éjjel. Mindketten rosszat mondtak a másikról, és én csak sírtam, sírtam, sírtam. Akkor vasárnap reggel rájöttem, hogy tulajdonképpen semmi vagyok nélkülük. Ez a felismerés jeges marokként szorította a szívem, és még nagyobb tétet adott annak a vasárnapnak.

FORRÁS: UNSPLASH

Nem kellett volna félnem, csodás volt minden. Olyanok voltunk hárman együtt, mint egy összeszokott család. Méterekkel a föld felett jártam, repültem a boldogságtól. Először szinte észre sem vettem, mégis valahogy megváltozott minden. Már nagyon kevésszer ültünk be valahová munka után. Amikor rákérdeztem, a  főnöknőm azt mondta, nem akar kisajátítani.

És hogy az a vasárnapi ebéd ráébresztette arra: úgy kötődöm hozzá, mintha családtagok lennénk, és ez nem biztos, hogy jó. Hiszen neki épp azért nincs családja, mert mindig szabadon akar dönteni az életéről. Este alig vártam, hogy a férjem hazaérjen, zokogtam, és magam hibáztattam. Hogy ezek szerint túl sok vagyok, nem tudok normálisan viselkedni.

Ő átölelt, és próbált megnyugtatni, azt mondta, senkinek nem látunk bele igazán az életébe, nem ismerjük a valódi hiányait. Lehet, hogy a mi házasságunk egy olyan tükör volt neki, ami elgondolkodtatta a saját életéről. Elfogadtam a változást. Nem akartam hisztis, kapcsolatfüggő energiavámpír lenni. De nagyon szenvedtem. Hiányoztak a beszélgetéseink, a napközbeni pici megpihenések, a délutáni közös lazulások.

Munka után takarításba, főzésbe temettem a bánatom. Vártam a férjem esténként otthon. Neki egyre több munkája lett, egyre később jött haza, én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam. Lassan minden megváltozott, mintha valami átok ült volna rajtam azóta a vasárnapi ebéd óta. Aztán kiderült, hogy egy nagyon is hétköznapi átokról van szó.

Keveset és rosszul alszom az utóbbi időben, így szokásommá vált, hogy éjjel kilopódzom a hálószobából, hogy ne zavarjam a forgolódásommal a férjem. Ilyenkor bekapcsolom a telefonom, felveszem a fülhallgatóm, és jópofa videókat nézek. Egy éjjel nem találtam a telefonom, és nem akartam zajongani. A férjemé ott volt előttem, a kódját ismertem, nem voltak egymás előtt titkaink, így teljes természetességgel kapcsoltam be a készülékét.

Bár soha ne tettem volna! Láttam, hogy az utolsó üzenete a főnöknőmtől jött. Nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg, hiszen nyilván csak rólam lehetett szó. Aztán hirtelen a legvadabb, legelképzelhetetlenebb viszony bizonyítékát tartottam a kezemben. Azóta a vasárnap óta ezek szinte el sem szakadtak egymástól… Az első érzésem az volt, hogy bele fogok halni. A második és a sokadik is. De a reggel még mindig életben talált, és azóta hallgatok. Nem mondtam meg egyiküknek sem, hogy mindent tudok róluk.

Vera történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

The post A férjemnek viszonya van – de úgy teszek, mintha nem tudnám! appeared first on Igazinő.

Az asztalon pezsgő, a vázában virág.

– Mit ünneplünk? – kérdeztem óvatosan.

– Még semmit, de remélem, majd fogunk – hangzott a titokzatos válasz.

Valami rossz előérzet lifteztette a gyomrom. Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy kiderüljön, vajon a szépséges, romantikus díszlet milyen szándékkal született.

– Szerelmem – szólt a férjem. – Tudom, hogy most van új pozíciód. Teli vagy tervekkel, és könnyebben vagyunk így, hogy Ritus már öt éves. Mégis arra szeretnélek rávenni, hogy vállaljunk be még egy gyereket. Megbeszéltük, hogy egy gyereknél megállunk, de szerintem nem vehetjük el a kislányunktól a lehetőséget, hogy legyen rajtunk kívül is valakije.

Annyi remény és szeretet volt a tekintetében, hogy azt hittem, ott rögtön elpusztulok… Nem akarok még egy gyereket. És semmi nem fogja megváltoztatni az álláspontomat. Számomra a testvér szó olyan, mint valami átok. Minden gyerekkori bánatom, kamaszkori szenvedésem, felnőttkori megaláztatásom a nővéremnek köszönhetem.

A mai napig nem szállt le rólam. Finoman, rejtetten, vagy épp látványosan igyekszik mindent tönkretenni. Tizenhét éves voltam, amikor egy különösen durva és drámai árulása után megesküdtem: ha valaha gyerekem lesz, soha, tényleg soha nem lehet testvére. A szüleinket egy rettenetes autóbaleset miatt korán elveszítettük, így a papírforma szerint mi ketten maradtunk egymásnak.

Alig múltam tizenhat. Ettől kezdve aztán igazi rémálom lett az életem. Ebből menekített ki később a szerelem. Bár ő mindent megtett, hogy közénk álljon, hogy megakadályozza a boldogságunkat, már nem voltam egyedül, így nem talált fogást rajtam. A férjem pedig a maga különlegesen pozitív világlátásával minden fájdalmat okozó cselekedetét, beszólását  igyekezett valami „pszicho” szöveggel megmagyarázni nekem.

Ezért is nem beszéltem neki soha arról, hogy milyen fogadalmat tettem. 

Szóval tegnap este kikerülhetetlenül szembe kerültem magammal, az életemmel és – ami igazán fájt – a férjemmel. Sőt, nem tudom tagadni, valahol mélyen a kislányunkkal is. Egyik oldalon persze én is felfogom, hogy az lenne a természetes, ha lenne még gyerekünk. A másik oldalon viszont az életem a példa arra, hogy szerető, jó szülők mellett is lehet olyan testvér valaki, aki tönkre akarja tenni a másikat.

FORRÁS: UNSPLASH

Aki az egész életét arra teszi fel, hogy folyton megalázza, elbizonytalanítsa, hogy állandóan ott lebegtessen felette valami baljós hangulatot, ami elveszi az örömöt. Mindegy, hogy most már alig találkozunk, valahogy mindig megtalál valamivel. Mintha a bőrömet kellene sósavval lemaratnom, olyan állapotban van miatta a lelkem. Tele hegekkel, begyógyultnak tűnő, mégis bármikor kikaparható sebekkel.

Elég, ha csak egy pillanatra elbizonytalanodom valamiben, máris visszazuhanok abba a régi állapotba, amikor csak azt hallottam, hogy minek születtem meg, semmire nem vagyok jó, senki vagyok. Amikor például a kislányom születésekor eljött hozzánk, azt mondta, csak a gyengék igyekeznek „szülögetni”, hogy majd öreg korukban legyen, aki gondjukat viseli.

Emlékszem a hangjára és a tekintetére, ahogy akkor rám nézett. Azzal fejezte be a monológját: „Aztán úgy járnak ezek a nagy előrelátók, mint a szüleink – csupa szívás a gyerekekkel, majd korai halál, na akkor mire volt az egész?”  Ezt el is meséltem akkor a férjemnek, aki erre csak annyit mondott, valószínűleg még nem dolgozta fel a veszteséget a szüleink halála miatt. És azt a felelősséget, hogy 22 évesen hivatalosan anyáskodnia kellett egy 16 éves lány felett.

Tegnap este újra és újra meghallgattam, ahogyan a férjem arról beszél, számára a legnagyobb csoda, hogy gyerekünk van. És az egyik legnagyobb fájdalom, hogy nincs testvére… Ekkor én ezt megfordítottam, hogy a legnagyobb csoda nekem is a kislányunk, de a legnagyobb fájdalmam az, hogy van testvérem. Ám mintha csak a levegőbe beszéltem volna. „Hogy jön ide a testvéred? – kérdezte. – Hiszen lassan már minden kapcsolatot megszüntettünk vele. Lépj már túl a múlton!”

Ez kattogott egész éjszaka a fejemben. Meg az: mi van, ha annyira erős a vágy a férjemben, hogy emiatt elválunk, és akkor majd egy másik nő szül testvért a kislányomnak? Reggel azzal az ismerős érzéssel ébredtem, hogy nem érdemlem meg az életet. Ez olyan erővel csapott fejbe, hogy alig kaptam levegőt. Nem akarom újra ezt érezni. De nem akarom azt sem, amit a férjem szeretne. Fogalmam sincs, mit csináljak.

Lívia történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

The post Elválik tőlem a férjem, ha nem szülök még egy gyereket? appeared first on Igazinő.

Elveszetten állt a világban két kislánnyal. Részemről szerelem volt első látásra, ő óvatos volt és bizalmatlan. Tudomásul vettem, hogy neki több időre van szüksége, ezért apró lépésekben haladtunk. Közel egy év eltelt, mire a kislányaival találkoztam, és még egy újabb év, amikor már összeköltözhettünk, és hamarosan össze is házasodtunk. Működő négyes voltunk mi így együtt. Párként és családként is boldogok voltunk.

Egy dolog volt, ami az első perctől kezdve rettenetesen zavart. A feleségem és a volt férje minden este legalább fél órát beszéltek egymással telefonon. És nem ám a gyerekekről. Persze érintőlegesen róluk is szó esett – de a lényeg mindig az volt, hogy a pasi hogy van. Mit csinált éppen, volt-e állásinterjún. „Jaj de örülök, hogy sikerült”, „Megértelek, nekem elmondhatod”, „Persze, segítek, csak szólj, ha szükséged van rám” és így tovább. Estéről estére.

Először nem szóltam, sőt, még kis is mentem a szobából. Aztán már bent maradtam. Aztán kérdőn néztem, amikor meghallottam a csengőhangot, ami már a sejtjeimbe is beette magát. Egy idő után szóltam, hogy azok után, ami a házasságukban történt, nem túlzás-e, hogy ennyire jóban vannak. Azt a választ kaptam, hogy már megbocsátott – elsősorban nekem köszönhetően.

Annyi nagyvonalúságot megengedhet magának, hogy a gyerekei apjának segítségére van, hogy könnyebben boldoguljon. Hiszen régen is mindig ő igazította el mindenben. A lányok érdekében teszi. Mert az a jó, ha a lányok apjának rendben van az élete, ugye? Nagyokat nyeltem, amikor folytatódtak a telefonok, de csendben maradtam.

Nyugtatgattam magam: féltékenységre semmi okom, akkor meg tulajdonképpen mi bajom van?

Mígnem az addig baráti hangvételű beszélgetésekbe heves veszekedések is becsúsztak. Akkor, amikor a  téma ennek a “drága”, útmutatásra szoruló embernek a nőügyei lettek. A feleségem a leghevesebb érzelmekkel igyekezett mindenkit eltávolítani a közeléből, aki csalódást okozhat neki, hiszen ez is kihathat a lányaival való kapcsolatára. Én pedig egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, egyre dühösebb lettem.

FORRÁS: UNSPLASH

Így már mi is veszekedni kezdtünk, ezért elmaradtak a telefonok. Illetve áttevődtek az estéről napközbeni időpontra, amikor nem voltunk együtt. A feleségem nem csapott be, nem mondta, hogy nem beszélnek. Egyszerűen közölte, hogy nem veszi el a mi estéinkből az időt, de azt ne várjam tőle, hogy ne akarja tudni, mi van a volt férjével. Igenis része szeretne maradni az életének, mert a két közös gyerek örökre összeköti őket.

Hogy tíz év az tíz év. És jött az aduász: tulajdonképpen, ha az exe nem csalta volna meg, akkor mi nem találkoztunk volna, és most nem élnénk ilyen boldogan. Úgyhogy nekem aztán semmi okom haragudni rá. Azt hiszem, amikor ezt mondta, az mindennél rosszabb volt. Egész életemben utáltam a rejtett manipulációkat.

Kifejezetten ócska trükknek éreztem ezt a szöveget, még úgy is, hogy változatlanul fülig szerelmes voltam. Így olyanra vetemedtem, amit soha nem gondoltam volna magamról. Ultimátumot adtam: vagy ő, vagy én. Ez is elég ócska, ugye? És egy ultimátumra nincs jó válasz, ezt jól tudom. Épp sarokba szorítottam vele azt, akit a világon a legjobban szerettem.

Nem voltam büszke magamra, de akkor nem találtam más megoldást. És az én szerelmem ebből semmi mást nem fogott fel, csak azt, hogy én nem értem meg őt, feleslegesen vagyok bizalmatlan és kiábrándítóan féltékeny. Így persze a válasz számomra kedvezőtlen volt. Azt mondta, ilyen választás nincs, hogy ő vagy én, hiszen csak én vagyok. De ha azt meg akarom megszabni neki, hogy kivel beszélhet, akkor arra az életre ő nemet mond.

Most csendesen kerülgetjük egymás, mert időt adtunk magunknak arra, hogy átgondoljuk, hogyan tovább. És miközben a nappali kanapéján egyedül töltöm az éjszakákat, bele-belefülelek a csendbe, és megnyugszom, hogy nem hallok hangokat. Jelentsen ez bármit is.

Péter történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna

Nyitókép: Unsplash

The post Az exférj árnyékában: Tényleg csak a gyerek miatt beszéltek?! appeared first on Igazinő.

Szeretettel és valódi törődéssel voltak teli a napjaink. Amikor kicsik voltak, azért, amikor felnőttek lettek, azért nem volt elég a nap huszonnégy órája sem, hogy minden teendőmnek a végére érjek. Esténként, amikor fáradtan beestem az ágyba, mindig azzal nyugtattam magam: ha egyszer kirepülnek, eljön a mi időnk.

Színház, mozi, vacsorák, édes semmittevés csak úgy kettesben. Hiszen alig, hogy összeházasodtunk, már meg is születtek, így igazán a férjemmel kettesben töltött idő szinte csak álom volt. Én amolyan tyúkanyó lettem – még a barátnőik is nálunk múlatták az időt. Sokszor főztem hat emberre, hétvégente reggel általában sokadiknak jutottam ki még a fürdőszobába is.

Semmi mártírság nincs ebben, nagyon örültem, hogy a fiaink szeretnek otthon lenni. És különben is tanultak még, a mi dolgunk volt előteremteni mindent, amire szükségük volt. Mégis, amikor egyik nap azzal jöttek haza, hogy pár hónap múlva ösztöndíjjal Amerikába mehetnének két évre, nagyon boldog voltam.

És ebben  nemcsak az ő örömük volt benne, hanem egy kicsit az is, hogy eljön az az élet, amiről nőként, feleségként álmodoztam. A repülőtérről sírva jöttünk haza a férjemmel. Aztán a kocsiban egymásra néztünk, és szinte egyszerre mondtuk: szomorkodásra semmi ok. Felneveltünk két csodás gyereket, most pedig a miénk a világ.

Fiatalok vagyunk még, innen az ötvenen, még ha néha úgy is érzem, mintha a saját anyám lennék – biztatgattam magam az első “gyerekek” nélküli esténken. Még gyertyát is gyújtottam, hogy romantikus hangulatot teremtsek. Ötször annyit főztem, mint kellett volna.

Ültünk az asztal mellett, de feszengtünk, mert minden olyan üres és szokatlan lett.

Rendkívül furcsa érzés volt, hogy a fiaink nélkül valahogy mintha nem is ismernénk egymást. Létezhet, hogy a 21 év alatt elvesztünk egymás számára? Hogy annyira csak a feladatainkra, a gyerekeinkre koncentráltunk, annyira helyt akartunk állni, hogy férjként, feleségként valahol megszűntünk létezni? Elszégyelltem magam.

FORRÁS: PEXELS

Nem valami kamasz fruska vagyok, aki rögtön kétségbeesik, ha nem csap az egekbe a szerelem lángja. Főleg az első este! Aztán az első estét sok más üres este követte. Mi, akik annyira jó páros voltunk szülőkként, házasokként nem tudtunk párban működni. Mi, akik tűzbe mentünk volna együtt a gyerekeinkért, a szenvedélynek még a nyomát sem találtuk magunkban, ha egymásról volt szó.

Mi, akik cinkosan összekacsintottunk, ha valamit kieszeltünk a fiúknak, férfiként és nőként nem ismertük egymás tekintetét. Mi, akik állandóan beszéltünk, hogy mit hogyan oldjunk meg, hogy a gyerekeinknek jó legyen, kettesben nem találtuk meg a hangunkat. Évről évre rakosgattuk a programjainkat azokra az időkre, amikor majd ráérünk – de most, hogy ráértünk, már nem emlékeztünk rá, hogy mit is szerettünk volna csinálni együtt.

Valahogy ledaráltuk ezt a két évet. Mindketten magányosak voltunk, valódi öröm csak azokra a napokra jutott, amikor a számítógép képernyője elé ültünk és vártuk a fiúk bejelentkezését. Persze próbálkoztunk, mentünk ide-oda, de semmi nem volt olyan, mint ahogyan szerettük volna. Újrakezdők lettünk, pedig mindig is együtt voltunk. Újrakezdők, akik mindent ismertek a másikból, de ez mégis kevésnek bizonyult.

A hétvégén jöttek haza a fiúk. Már a repülőtérről hazafelé hatalmas izgalomban csacsogtunk, tervezgettük a következő heteket. Én két napja nem jöttem ki a konyhából. Gyakorlott mozdulattal gyújtottam a gyertyát az ünnepi asztalnál. Boldogan és fáradtan estem be az ágyba, amikor mindennel végeztem.

Valahogy mégsem tudtam elaludni. Néztem a férjem, hallgattam azt az annyira ismerős, békés szuszogását. De miközben elöntötte a szívem a hála az életünkért, egy jeges kéz szorítását is éreztem belül. Előbb-utóbb kettesben maradunk… Az elmúlt két évben ez nem sok mindenre volt elég. Vajon mit kezdünk vele, ha nem csak átvészelni akarjuk majd az előttünk álló sokszor két évet?

Angéla történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna

Nyitókép: Unsplash

The post Kirepültek a gyerekek, most mit kezdjünk egymással? appeared first on Igazinő.

Hirtelen el is gondolkodnom, hogyan változhatott ennyit egy év alatt az én mindig csinos barátnőm. Észreveszi, ahogyan vizsgálom, el is szégyellem magam. Zavarodottan próbálom bezárni a gondolataimat és csak arra figyelni, amit mond. Évtizedes barátságunk azonban megtanított minket arra, hogy egymás arcából is olvassunk, így tudom, hogy pontosan érzékeli a meglepődöttségemet.

Hátrasimítja a haját, még talán a foltra is ránéz a pulóverén, tartása kicsit megmerevedik, elhallgat. Basszus, gondolom, ezt jól elszúrtam. A legjobb barátnőm, végre találkozhattunk, szüksége van rám, én meg itt vizslatom, mint valami felügyelő. Megfogom a kezét, ő pedig zokogni kezd. Sírása annyira váratlan és annyira kétségbeesett, hogy azt sem tudom, mit csináljak.

Elszorul a torkom, már én is sírok, bármi is az, ami ennyire fáj neki, engem is maga alá gyűr. Soha nem láttam még sírni, mindig inkább én voltam az, aki egy-egy beszélgetésünk alatt elpityeredtem. Csak sír és sír. Egyszer csak lecsendesedik. Még mindig fogjuk egymás kezét. Aztán hallgatom, belehúzódom az életébe, amiben annyira otthonosan mozogtam, amikor minden rendben volt.

Keresem a helyem. Olyan, mintha beléptem volna egy szobába, amit jól ismertem, de most hirtelen valaki lekapcsolta a villanyt. Csak tapogatózom a sötétben, miközben azt érzékelem, hogy már semmi nincs a helyén. Ő csak mesél, mesél, mesél. Az elmúlt egy évből körülbelül tízévnyinek ható történetet.

Tényleg, elképzelni is nehéz, hogy mindez tizenkét hónap alatt történt.

Hogy két ember eljut odáig, hogy már ránézni sem tudnak egymásra. Hogy minden szavuk mögött, amit egymásnak mondanak, valamiféle rejtett gonoszságot sejt a másik.  Istenem, milyen gyorsan lehet bezárkózni önmagunkba és elfogadni, hogy nincs semmiféle rés az ajtón, hogy kicsit legalább kinézzünk! Hogy másképpen lássunk, átértékeljünk és próbáljunk újra nyitni, közeledni… – gondolom.

FORRÁS: UNSPLASH

Elhallgat. Elgyötört tekintete mögött most meglátok valamit a régi énjéből. Abból, aki mindig adott egy másik nézőpontot. Aki általában felül tudott emelkedni saját magán, ezért többnyire képes volt kezet nyújtani, megoldást javasolni, békét kötni. Aztán el is illan ez a régi én. Tekintete inkább követelőzővé válik. Amolyan „mondj már valamit, mondd, hogy nekem van igazam” módon.

Bajban vagyok. Szeretem őt, a barátnőm. Mindig is felnéztem rá a bölcsességéért, és imádtam a következetességét, a megvesztegethetetlen igazságérzetét. De most szerintem nagyon nincs igaza. És ezt akkor is így érzem, ha együtt sírtam vele, hiszen a fájdalma megrendített. Ezért most hallgatok. Hazudni nem akarok, amit mondani szeretnék, nem merem.

Nem akarom még jobban elkeseríteni. Meg hát egyébként is, ki mondhat bármilyen véleményt egy ilyen helyzetben? Vajon mondhatja-e bárki, hogy igen, igazad van, válj el, vagy akár azt, hogy ne menj sehová, próbáld még? Nem hallgathatok túl sokáig, azzal is megbántom. Messziről közelítek.

Elmesélem neki a saját történeteit, amit éveken keresztül hallgattam. Amelyekben szinte fürödtem, annyi szépség és boldogság volt bennük. Mesélek és mesélek. Várom, hogy újra csillogni fog a szeme. Hogy egyszer csak azt mondja: igazad van, nem is tudom, hogy hol vesztem el ennyi jóban. Emlékeztetni szeretném rá, ki is ő valójában. De ő csak egyre jobban lehajtja a fejét, és egyre szomorúbb.

Fészkelődöm, mert nem értek semmit. Most, ahogyan róla meséltem neki, még inkább úgy érzem, hogy érthetetlen, amit elmondott. Nem fogom fel, hogyan vezethetett a dolog idáig egy olyan szövetségben, amiről a házasságuk szólt. Ezért újra csak hallgatok. Ő pedig felemeli a fejét, rám néz, a szemében már inkább szégyen, mint bánat.

„Ez a valóság, amit most hallottál. És nem egy év valósága, hanem tízé. Csak már nem bírom elfedni, megmagyarázni, átírni. Már nem tudok hazudni. Nincs erőm meséket kitalálni magamnak, amit aztán továbbmesélek neked. Akkor, amikor meséltem, azokban a rövid időszakokban elhittem, hogy így élek, ilyen vagyok.

Ezek voltak az én gyönyörű ajándékaim magamnak. És attól, hogy te osztoztál az örömömben, különösen valóságosnak tűnt minden. Utána pedig hazamentem a saját poklomba. El tudom képzelni, most mit gondolsz rólam.”

Mit gondolok? A meséi nekem is ajándékok voltak, reményt és hitet adtak. Hogy nem voltak igazak? Akkor, azokban a pillanatokban még talán igazak is lehettek. Hiszen valamitől megszülettek benne. Nem gondolok semmi rosszat. Most én sírok. Csak úgy, mindkettőnkért…

Orsi történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

The post Csodásnak hazudtam a házasságom, de a valóság utolért… appeared first on Igazinő.

Azt érezte, a világ csak rá vár. Eleinte úgy tűnt, minden és mindenki őt segíti. Pillanatok alatt jött az álommunka, a nagy lehetőség. És ha ez nem lett volna elég, hamarosan megjelent a fiú is. Jó, a hátizsák még nem került elő, hiszen volt feladat bőven, de a szerelem újabb varázslattal vont be mindent.

Mindegy volt, hogy a nap sütött, vagy épp az eső esett, a lány úgy érezte, a Jóisten a tenyerén hordozza. A szíve teli volt hálával és szeretettel. Össze is házasodtak, és bár a nászútra még várni kellett, ezt egyikőjük sem bánta. „Előttünk az egész élet, együtt bármire képesek vagyunk” – ez lett a szlogenjük.

Esténként tervezgették, mikor hová utaznak majd, meddig jutnak a karrierjükben, milyen házuk lesz. Közös mesét írtak a legmerészebb álmaikból. Boldogok voltak. Egyetlen dolog volt, amiről nem álmodtak: a gyerek. Imádták egymást, és azt gondolták, ez egyelőre épp elég. És egyébként is annyi minden más vár még rájuk.

Aztán egy nap a lány rájött, hogy babát vár. Épp előtte este látott egy filmet, amiben a nőnek pozitív lett a terhességi tesztje, és örömében majd eszét vesztette. Ahogyan a hazatérő férje is. Ő pedig ott ült a fürdőszobában, és csak hatalmas rettegést érzett, mert mostantól minden más lesz, és ő erre egyáltalán nincs felkészülve. Nem is akarja ezt…

Ott és akkor érzett először valami iszonyatos lelkiismeret-furdalást, mert így érez.

Nem is értette, hogy a gyógyszer mellett, amit mindig gondosan beszedett, hogyan történhetett ez meg. Amikor este elmondta a férjének, hogy gyerekük lesz, ő sem tudta leplezni a csalódottságát. Mindketten pánikba estek. Ők, akik eddig nem gondoltak félelemmel az életre, ott és akkor úgy érezték, kiestek a meséjükből.

FORRÁS: UNSPLASH

És ki is estünk. Mert én voltam az a lány. Három éve megszületett a kisfiunk. Gondozom, ellátom, mindent megteszek érte. A gyerekem. A gyerekünk. És olyan nagyon szeretném szeretni. De nem megy… Emiatt egy nagy nullának érzem magam. Odaveszett minden álmom. Mondhatnám, hogy nem így van, letagadhatnám, amit érzek, de magamat úgysem csaphatom be.

Nem tudok megbirkózni vele, hogy teljesen megváltozott az életem. Igen, tudom, egy anya nem mondhat ilyet. Itt egy édes kisfiú, el kellene olvadnom, amikor rám néz és mondja a magáét egész nap. Én pedig  csak automatikusan teszem a dolgom. Nem szenved hiányt semmiben, etetem, játszom vele, mesélek neki. Amikor néha az apjának színt vallok, ő mindig csak legyint, hogy „Ugyan már, ez csak valami kimerültség, nincs anya, aki ne szeretné a gyerekét.”

De van. Én egy ilyen anya vagyok. Szégyellem, hogy siratom a régi életem. Azt is, hogy úgy tekintek erre a csöpp kis lényre, mint aki elvett tőlem mindent. A munkahelyemen a régi állásomba már nem tudtam visszamenni, valaki más éli ott az én álmaimat. Az új helyemen nem kaptam olyan jó pozíciót.

Kisgyerekes anyuka vagyok, mindent ehhez mérnek. És még csak elítélni sem tudom őket érte, hiszen igen gyakran kell előhúznom az anyaság kártyát. Tudom, hányan szisszennek most fel, hogy micsoda undorító, karrierista, önző dög vagyok – mi mindent megtenne nagyon sok nő egy ilyen életért. Nem vitatom, hogy így is lehet látni engem. A sötétebb napjaimon ennél is rosszabbakat gondolok magamról.

Aztán meg elgondolkodom: vajon mindenki másnak egy csoda az anyaság? Senki más nem érez veszteséget a megváltozott, teljesen átalakult élete miatt? Senki más nem sír éjszakánként? Senki más nem gondolja: az, hogy valamilyen szinten vége van a házasságának, túl nagy ár? És mennyi mindent tudnék még kérdezni! De egyet mindenképp szeretnék. Rajtam kívül minden anya az első pillanattól kezdve szereti a gyerekét?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal lány. Azt hitte, valami nagyon nagy dologra született. Aztán szült egy kisfiút. És most irgalmatlan lelkiismeret-furdalása van, mert ő, aki azt hitte, hogy a világot is megválthatja, még az anyasághoz is kevésnek bizonyult. Vajon tud valamikor új mesét írni?

Barbara történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

The post Az anyaság fosztott meg az álmaimtól! appeared first on Igazinő.

Elütöttem valakit. Iszonyatos mennyiségű alkohol volt a véremben. Nagyon súlyos sérülést okoztam. Szegény ember hónapokig kórházban volt, mire talpra állították. Egyszerűen nem vettem észre, amikor elém lépett, nem láttam sem őt, sem mást.

Csak mentem, mint egy barom. Haverokkal ittunk, valaki beszólt, jól felhúztam magam, és beültem a kocsiba. A rendőrök azt mondták, csoda, hogy az autót megtaláltam, annyira részeg voltam. Annak az időszakomnak törvényszerűen rossz vége lett. Nincs mentségem.

Mondhatom, hogy elvitt az élet, de én vittem magam, engedtem, hogy ez történjen. Két évig ki sem láttam a piálásból. Ki tudja, mi lett volna a vége számomra, ha akkor este nem okozok majdnem végzetes balesetet. Amikor kimondták az ítéletet, tulajdonképpen megkönnyebbültem.

Egyrészt jogosnak éreztem, másrészt tudtam, lehet, hogy ez az egyetlen lehetőségem a változásra, a kilépésre abból a világból, ami egyébként biztosan a végemet jelentené. Furcsa ma így visszagondolva, hogy akkor ott, a bíróságon, mennyire értékesnek tartottam az életem.

FORRÁS: UNSPLASH

Ahhoz képest, hogy előtte mindent megtettem azért, hogy teljesen lenullázzam magam: emberileg, erkölcsileg, mindenhogy. Amikor először záródott be mögöttem a börtönajtó, akkor voltam a legbiztosabb abban, hogy más emberként jövök ki onnan. Azt hiszem, ez segített túlélni ezt az egészet.

Lehúztam másfél évet, megláttam valami olyat odabent, amiről semmit sem tudhatnak azok, akiket nem zártak be soha.

Az ember gondol magáról valamit. Jó esetben jókat, rossz esetben rosszat. Legrosszabb esetben nagyon jókat gondol magáról, miközben valami legalja életet él. Én a legrosszabb eset voltam. Hangadója egy csapat férfi testbe bújt hülyegyereknek, akik azt érezték, hogy az alkohol, a durva bulik, a teljesen céltalan élet a menő.

Mert a munkát csak eszköznek tekintettem a buli számlák kifizetéséhez, és soha nem láttam tovább egy napnál. Csak meneteltem, meneteltem valami baljós jövő felé – ma már tudom, hogy a börtönkapu felé. Szegény apám, akit évekre teljesen kizártam az életemből, az ítélet után sírva mondta: „Muszáj elzárnod magad elől magad fiam, és ezt úgysem tetted volna meg önszántadból.”

Tényleg elzártam magam. Saját döntésem volt, hogy nem beszélek senkivel kintről, amíg bent vagyok. Magamévá tettem egy elzárt világot, annak minden drámáját, piszkosságát, gyötrelmét, hogy utat találjak magamhoz. Aki csinált már olyat, hogy egy fájdalmas sebébe szándékosan belenyúlt, hogy még inkább fájjon, az tudja, hogy miről beszélek. Vezekeltem. Volt miért. Kis híján embert öltem.

Persze voltak iszonyatos mélypontjaim, szélsőségesen rossz gondolataim. De egyszer csak jött egy áttörés. Amikor megéreztem és megéltem, hogy milyen felszabadító érzés józannak lenni. Nem alkoholtól mentesnek, hanem valóban józannak. Tisztán és világosan látni az életem. Az összes ballépésemet, bűnömet egyben.

Látni, és mégis élni akarni. Levakartam magamról a koszt. Először nem találtam alatta semmit, aztán már észrevettem valakit. Akkor még nem tudtam ezzel mit kezdeni, de mire szabad lettem, már nagyon is tudtam, hogy ez mit jelent. Nagy szavak nélkül mondom, hogy új emberként jöttem ki. Nem kerestem senki társaságát a régiek közül, sőt, semmilyen kapcsolódást az előző életemmel.

Édesapám várt, egy egész éjszakát átbeszélgettünk. Azt mondta, büszke rám és meglesz a jutalma annak, hogy ezt ilyen szépen végigcsináltam. Jutalmat nem érdemeltem, és nem is vártam. Na, nem is jött. Tulajdonképpen az elmúlt egy évben nem nagyon találkoztam olyan emberrel, aki ha megtudta, hogy börtönben voltam, kíváncsi lett volna rám egy kicsit is.

Vagy esetleg bármilyen valódi lehetőséget adott volna. Lyukra futok folyamatosan. Egyszer valaki világosan ki is mondta: „Figyelj, annyi rendes ember van, akinek soha nem volt semmilyen balhéja! Inkább azoknak adok munkát, ha tudok.” Emlékszem, semmi mást nem tudtam mondani, csak annyit: „Hidd el, már én is rendes ember vagyok.”

Nem akarom eltitkolni, hogy börtönben voltam, és azt sem, hogy miért. Nem akarok hazugságra építeni kapcsolatokat. Most keményebben járom a pokol útjait, mint eddig bármikor. Hiszen látom magam előtt a börtön előtti életem, ami maga volt a pokol.

És élem a jelent, amelyben minden út, amin tisztességgel elindulok, zsákutcának bizonyul. Mintha bezártam volna magam valahová és eldobtam volna a kulcsot, amit már hiába találtam meg: nemhogy kicserélték a zárat, de be is falazták az ajtót. Hibáztam, de megfizettem érte. Nem érdemlek még egy esélyt?

László történét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

The post Börtönviselt ember vagyok, nem érdemlek még egy esélyt? appeared first on Igazinő.

Valahogy úgy, lehajtott fejjel, mint egy kiskutya, aki mindig a gazdája mellett szeretne lenni, de az a parancs, hogy nem mehet be a házba. Pedig a jó dolgok, a fontos dolgok ott történnek, ahol a gazdi van. Ott az élet. Csakhogy nálunk az életet leginkább a bátyámnak tartogatták.

Amikor már nagyobb voltam, megtudtam, hogy a bátyám beteg. Hogy segítségre szorul. Hogy őt mindig félteni kell. „Neki nagyobb szüksége van anyukádra, mint neked”– ezzel próbált vigasztalni a nagymamám. Mintha bármi vigaszt találna abban egy gyermek, hogy a mellőzöttség érzése, ami minden pillanatot átitat és megmérgez, magyarázható.

„A bátyád beteg, a bátyád beteg, a bátyád beteg” – ezt hallottam egész gyerekkoromban. Egy idő után a betegség szinte vágyként tombolt bennem, hiszen ha az egészség azzal jár, hogy láthatatlan vagy, akkor betegnek lenni kiváltság, amiért jutalom jár. És én akartam ezt a jutalmat.

Még ma, ennyi év távlatából is könnyes lesz a szemem és ökölbe szorul a kezem, amikor erre gondolok. Ott volt a megközelíthetetlen bátyám, aki soha nem mutatott felém egy minimális érdeklődést sem. Pedig próbálkoztam. Mert kisgyerekként még nagyon viccesnek tartottam, hogy folyton lábujjhegyen járt és grimaszolt.

FORRÁS: UNSPLASH

Utánoztam őt, pipiskedtem, próbáltam ijesztő arckifejezéseket felvenni, hozzáérni, hogy reagáljon rám. De ilyenkor általában valaki rám rivallt, és én már indultam is kifelé. A másik szobába, ahol ott volt egy csomó játék, de szinte mindig egyedül voltam.

Valójában az egész életem a bátyám állapotának, hangulatainak volt alárendelve. Még az is, hogy milyen zene szólhatott. Volt egyfajta zene, egyfajta ritmus, amit nagyon szeretett, ezért mindig az töltötte be a teret. Ha bármilyen módon az anyukámhoz nyúltam előtte, akkor dührohamot kapott.

Sokáig nem értettem: ha ő a dühös, és én vagyok veszélyben, vajon miért őt ajnározzák utána? Azt hittem, hogy félnek tőle, ezért én is féltem. De ha félni kell, miért maradhat velünk? Ez semmiképpen nem fért a fejembe. Az anyukám folyton fáradt volt és szomorú, az apukámat szinte nem is láttuk.

Mint később megtudtam, három helyen is dolgozott egyszerre, hogy anya otthon maradhasson a testvéremmel és különböző fejlesztésekre vigye. Ha hétvégén véletlenül velünk volt, és én próbálkoztam valamiféle figyelmet kapni tőle, általában egy-két percig játszott velem. Aztán mindig jött a mondat, amit egy gyerek sem akar hallani: „Elég volt, játssz egyedül!”

Mindannyian bele voltunk ragadva ebbe a helyzetbe. Kivéve a bátyám, aki egyetlen haszonélvezője a dolognak. Hogyan is érthettem volna meg gyerekként, hogy mi történik? Haragudtam rá, a szüleimre, az egész világra. Ez a harag nem múlt el kamaszkoromra sem.

Emlékszem, már középiskolás voltam, amikor az egyébként is agyonnyúzott anyámtól kértem valami – számomra akkor életbevágónak tűnő – dolgot. Ő nemet mondott és körítésként jött az unásig hallott szöveg: „Ehhez már igazán nincs erőm.”

Én pedig életemben először azt mondtam: „Tulajdonképpen mi a fenéért szültél meg engem, ha nincs erőd ahhoz, hogy az én anyám is legyél?”

A pofon is fájt, amit válaszként kaptam – de amit a mai napi őrzök, az az anyám kiüresedett, élettelen tekintete. Amikor már elég nagy voltam hozzá, elolvastam mindent az autizmusról. Harmincszor néztem meg az Esőembert, remélve, hogy majd jön valami érzés bennem is, amolyan „tomkrúzos”. És egyik nap arra ébredek, szerencsés vagyok, hogy ilyen bátyám van.

De inkább csak a keserűség rágta a szívem még fiatal felnőtt koromban is. Meg persze az ehhez kapcsolódó lelkiismeret-furdalás, hogy milyen önző vagyok, hiszen élek, egészségesen, önállóan, jó életem van, mégis a sebeimet nyalogatom. Ahelyett, hogy elfogadnám és szívemből megérteném, hogy a szüleimnek nem volt más választása. Minden erejükkel a testvéremre koncentráltak, neki kellett segíteni, őt kellett „életben tartani”.

Manapság, ha hétvégenként hazamegyek ebédelni, és mesélek magamról, csodálkozva hallgatom, amikor a szüleim felidéznek valamit a gyerekkoromból. Azt kérdezik: „Emlékszel, amikor ezt vagy azt csináltad, ezt vagy azt mondtad?” Vagy ezt hallom: „Ó, milyen büszke voltam rád, amikor…” Elképedek, mert mindig azt hittem, hogy nem is tudták, velem mi volt. Úgy emlékszem, én csak úgy felnőttem, magam. Talán mégsem így volt? Ez a talán néha elég, máskor nagyon kevés. Még mindig…

Kornél történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

The post Egy autista testvér árnyékában: Sokáig haragudtam a szüleimre… appeared first on Igazinő.

Megelégedtek a „az én gyerekem és a te gyereked veri a mi gyerekünket” tréfásnak szánt családmodell leírásával. Ami valljuk be, egyáltalán nem volt vicces.

Anyukám első házasságából én voltam az egyetlen gyermek. Nevelőapám kettő „hétvégi” kisfiút hozott a házasságba, ahol aztán még egy fiú és egy kislány is született. Így egy idő után minden második hétvégén öt gyerek követelte magának a figyelmet, az egyedi bánásmódot, a feltétel nélküli szeretetet, a mindenek feletti elfogadást.

Mi hárman időnként még bírtuk is egymást, és közös ellenségnek tekintettük azt a kettőt, akinek akkora szerencséje volt, hogy mindig a saját anyjával és apjával lehetett. Volt, amikor anyukám minden igyekezete ellenére végtelen idegenséget éreztem. Emiatt sokszor próbáltam valami bizonyítékot találni arra, hogy a két kistestvéremet jobban szereti. Logikusnak látszott, hiszen az ő apukájukba szerelmes.

Így aztán többször is különböző próbatétel elé állítottam, amit hősiesen kezelt. Ahogyan a két,  hétvégente megjelenő „majdnem testvér” is rendszeresen próbálkozott a saját apjánál. Így mozaikoztunk mi.

Alapvetően szeretetben nőttünk fel, de abban a biztos tudatban is, hogy a szeretetet nem adják csak úgy. 

Azt hiszem, ez volt a legfontosabb, amit megtanultam. Hogy mindig érdemes kontroll alatt tartani a helyzetet, elsőként reagálni, készenlétben állni. Mert ugye ott a közös kettő, akire két ember egyformán figyel. Jön kívülről a másik kettő, akiknek az apjuk mindig be akarja bizonyítani, hogy ugyanolyan fontosak, mint régen.

És itt vagyok én. Aki régen is itt voltam, és most is – szóval a legkevésbé nálam kell teperni. Márpedig én nagyon vágytam arra, hogy mindenki úgy érezze, nélkülem nem érne az egész semmit. Emiatt aztán néha csináltam ezt-azt. Már csak azért is, hogy az anyukám megvédhessen, és ezzel bizonyítékát adja, hogy nagyon szeret.

Így ha a nevelőapámnak adott igazat velem szemben, összeomlottam. A legnagyobb árulásnak tartottam. De a fiúk ugyanígy voltak. Sokszor túlfeszítették a húrt, ha nálunk voltak – ma már tudom, abban a reményben, hogy az apjuk melléjük áll mindenkivel szemben.

FORRÁS: UNSPLASH

Igen, valahogy mindig bizonyítékot kerestünk a szeretetre. És persze, hogy az erőszakkal kicsikart figyelemben nem volt sok áldás egyikünknek sem. Ilyen gyerekkor után egy dolgot biztosan tudtam: soha nem lépek be olyan kapcsolatba, ahol a férfinak az előző életéből gyermekei vannak.

Soha, de soha nem fogok féltestvéreket szülni. Már maga a szó is elborzaszt. Mintha felezhetőek lennének a kapcsolódások, a családi kötelékek. Féltestvér. Félanya. Félapa. Félszeretet. Félélet. Nem, én nem fogom a felekkel beérni. Teljes életet, teljes kapcsolatokat akarok. Inkább legyek egyedül, minthogy életdarabokat próbáljak összetenni.

Mert én valahogy nem mozaiknak láttam ezt az egészet, visszatekintve sem. Sokkal inkább olyan puzzle-nek, amelyben sokszor úgy tűnik, hogy összeilleszthetőek a darabok – aztán kiderül, hogy semmi semmivel nem passzol. És az erőszakos beillesztési kísérlettől bizony nagyon könnyen megsérülhet minden.

Szóval a kevés bizonyosságom egyike ez volt. Ez a soha. Aztán az első munkahelyemen, szinte az első napok egyikén beleszerettem egy elvált férfibe, akinek két kisfia született az első házasságában. „Anyám, borogass!” – mindössze ennyit tudott mondani a legjobb barátnőm, amikor elmeséltem, kibe lettem szerelmes. Ő volt az, aki az egyetemen éveken keresztül hallgatta a történeteimet, aki a leginkább ismerte a harcaimat önmagammal és tanúja volt minden fogadkozásomnak.

Amikor a szerelmem megkérte a kezem, hazamentem az anyukámhoz. Tudta, hogy járok valakivel, de mindig azt mondtam, még nem komoly annyira, hogy bemutassam. Most aztán komoly lett. Főleg, mert azon a napon jöttem rá, hogy várandós vagyok. Elmondtam otthon, hogy férjhez megyek, gyerekem lesz, és elmeséltem a régi fogadalmaimat is.

Anyukám csak hallgatott, aztán megsimogatta a fejem, és azt mondta: „Mennyit harcoltál, küzdöttél gyerekkorodban, kicsim! Először féltettelek is, hogy csak ezt viszed majd magaddal. De aztán pont te voltál az, aki elsimítottad, kibogoztad, megoldottad a gyerekek között a konfliktusokat. A legédesebb és leghatékonyabb segítőm voltál. És igazi testvér.”

Milyen hihetetlen az élet! Néhány mondat képes átszínezni a múlt számtalan, sötét felhők borította történetét. Ballagtam az utcán, randevúm volt a vőlegényemmel, aki hamarosan háromgyerekes apuka lesz. Mire odaértem hozzá, átíródtak a fogadalmaim.

Renáta történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Nyitókép: Unsplash

The post Szerelembe esnél olyan férfival, akinek mástól van gyereke? appeared first on Igazinő.