Bár az önkielégítés teljesen természetes és kellemes része a szexuális életnek, sok nő számára továbbra is tabu témának számít, vagy legalábbis enyhe szégyenérzet kapcsolódik a gondolatához. Nem is csoda, gondoljunk csak bele! A fiúk egészen kiskoruktól kezdve hozzá vannak szokva, hogy jól látható és könnyen elérhető helyen van a szerszám, így minden nap közvetlen kapcsolatba kerülhetnek vele. A  kislányok puncija viszont szégyenlősen elbújik a két comb között, és beszélni is csak finomkodva szabad róla („ott lent”, vagy a „lábad köze”, vagy „ tudod, az”).

Hozzányúlni meg aztán már tényleg a Sátán sugallata. 

Takarni, titkolni, szemérmeskedni illik vele, hiszen egy „jó kislány” ilyesmiről nem beszél. Mostanra mi, nők, alig tudjuk nevén nevezni a nemi szervünket és annak részeit, emlékezetből lerajzolni pedig egy felmérés szerint a nők kevesebb mint 40%-a tudná.

Így aztán a nők többsége, még ha okoz is örömet magának rendszeresen (legyen szingli vagy párkapcsolatban élő), akkor sem túl változatosan vagy kreatívan teszi ezt. Valljuk be, a témát még a barátnőkkel sincs kedvünk egy koktél mellett kivesézni. (Pedig aztán minden mást örömmel atomjaira szedünk.)

Holott ennek a magányos műfajnak is megvannak az izgalmas lehetőségei. Ha teszünk bele egy kis energiát, az önmagunkkal szervezett randi is új dimenziókat nyithat. Persze nincs semmi baj a gyors numerákkal sem, időről időre azonban érdemes kísérletezni az egész estés randikkal, mert megérdemeljük.

Teremts intim környezetet!

Ez egy randevú önmagaddal, készülj is rá úgy! Ez jelenthet gyertyákat, félhomályos szobát, szexi fehérneműt, egy pohár pezsgőt, lágy zenét akár. Add meg magadnak az előkészület örömét!

Hozd magad hangulatba!

Tudd, mi indít be! Lehet, hogy egyik nap egy erotikus (hangos)könyv, másnap egy pornófilm klipje esik jól, harmadnap a puszta fantáziálás is elég a kedvenc celebedről, hogy forrjon a véred. Élj ezekkel a mentális eszközökkel!

Adj magadnak időt!

Forrás: Unsplash

Haladj lassan, figyelmesen! Mint ahogy egy partnerrel is szükség van az előjátékra, önmagaddal se nyomulj azonnal a puncira. Masszírozd, simogasd végig magadnak a karokat, combokat, hasat és a melleket, mondjuk egy finom olaj segítségével. Találd meg a saját erogén zónáidat, és töltsd időt a simogatásukkal! A tested meghálálja majd.

Gyakorold a tudatos jelenlétet! 

Leggyakrabban két akadály gördül a nők elé, ha minőségi önkényeztetésről beszélünk. A figyelemszétesés („Mit főzzek ezután vacsorára? … Úristen, még egy mosást is el kell indítanom.”), és a magunkkal hozott szégyenérzet az önkielégítéssel kapcsolatban. Vagyis az a nyomasztó érzés, hogy valami bűnös, rossz dolgot csinálunk.

A mindfulness gyakorlása segíthet a jelenben maradni, önmagunkra koncentrálni és kívül tartani a betolakodó és korlátozó gondolatokat. Lélegezz mélyen, figyelj a saját hangodra, a sóhajokra,  fókuszálj a testérzeteidre és engedd el a görcsös igényt, hogy mielőbb orgazmust érj el! Élj csakis a pillanatnak!

Koncentrálj a csiklódra, de kísérletezz a behatolással is!

A nők többsége elsősorban a csikló stimulálásával éri el az orgazmust. Habár a pornófilmek igyekeznek meggyőzni a férfiakat arról, hogy a hüvelybe hatoló – lehetőleg minél nagyobb – fallosz okozza a beteljesülést, ez legtöbbször nincs így. A csikló izgatása nélkül nagyon kevesen képesek az orgazmusra. Így bátran fókuszálj erre a területre, váltogatva az izgatás erősségét, irányát, módszerét!

Érdemes azonban kísérletezni a behatolással is (az ujjak vagy egy ügyes játékszer segítségével), hisz a G-pont – vagy inkább G-folt – megtalálása a hüvely mellső falán nagy örömök okozója lehet. A kettő együtt meg aztán pláne!

Próbáld ki a „visszatartás” módszerét!

Sokáig húzható a gyönyör, ha gyakoroljuk az elodázást. Az orgazmus közeledtével végy vissza a lendületből, állj meg kicsit, térj vissza a nemi szervekről mondjuk a masszázsra vagy a lágy simogatásra tested egyéb részein, amíg kicsit lecsillapodsz. Ezután juttasd el magad ismét a csúcsra! Ezt el lehet játszani egyszer-kétszer, vagy sokszor is. Megéri a pillanatnyi önmegtartóztatás, mert így az orgazmus intenzitása a többszörösére is nőhet.

A legfontosabb pedig, hogy légy önmagad és figyelj befelé! Ilyenkor kapcsold ki a mobilod, és zárd ki a világot, hiszen a tested és minden hozzá tartozó élmény csakis a tiéd!

Nyitókép: Unsplash

The post Milyen a jó sz*x…egyedül? appeared first on Igazinő.

Egy jókislány kedves, udvarias és szófogadó. Még véletlenül sem mutatja ki dühét. Sőt, ezt az érzelmet jobb, ha meg sem tanulja nevén nevezni, így idővel ismeretlenné válik számára. Hiszen a düh, mint azt tudjuk, elcsúfítja az arcot és bekoszolja a lelket, így a jókislánysággal semmiképp sem kompatibilis.

Egy jókislány a bánatát, félelmeit és egyéb, a családi nyugalom megzavarására alkalmas érzéseit csak módjával, a még épp kényelmes időtartamban és intenzitással hozza környezete tudomására. Egy jókislány az örömét, háláját és szeretetét kifejezheti környezete felé, de tegye ezt mindenképp komfortos hangerővel és az erre kijelölt napszakban! Mindeközben fizikai aktivitással (úgymint ficánkolás, ugrabugrálás, féktelen szaladgálás) ne zavarja túlságosan az őt körülvevő világot.

Egy jókislány minden körülmények között lehetővé teszi, hogy mások a határain belülre nyomuljanak. Szerencsés, ha e határsértést gondoskodásnak, bóknak, vagy – haladó jókislányok esetében – szeretetnek értékeli és ennek kijáró hálával üdvözli. Továbbá saját szükségleteit köteles elrejteni annak érdekében, hogy másokét következetesen és gondosan kielégíthesse.

A jókislányok, akik mindezt időben megtanulják és szorgalmasan betartják, dicséretben részesülnek családtagjaik, közeli és távoli rokonaik, tanáraik és a szomszéd néni által. Ezzel növelve szüleik komfortérzetét a társadalomban. Kiemelkedő jókislányság esetén akár a Korához Képest Érett kitüntetést is megkaphatják.

A tanulást segítendő nézzünk egy példát! Egy jókislány bármily kényelmetlenül is érzi magát hangos és ittas férfi rokona társaságában, köteles puszi és ölelés formájában fent említett férfi rokont testi közelségbe engedni. A gorombaság látszatát mindenáron kerülve. Javasolt az idősebb férfi rokon illetlen tartalmú viccelődéseit udvarias mosollyal vagy zavart nevetgéléssel nyugtázni.

Mindez segíti a jókislányt abban, hogy emlékezzen rá: a látszat mindig fontosabb, mint az érzései. Valamint igen hatékonyan tudja ezzel a módszerrel elnémítani a saját testére vonatkozó megérzéseket is. A kellemetlen testi érintkezés közben egy jókislány hatékonyan elsajátítja, hogyan hagyja figyelmen kívül saját határait, hogy a környezetét megóvja a kínos jelenetektől.

Forrás: Unsplash

Egy jókislány tehát időben megtanulja: szerepe a világban, hogy kellemes, kedvelhető és könnyen kezelhető (ún. problémamentes) felnőtt nővé váljon.

Amennyiben egy jókislány felnőtt nőként rendszeres vizsgálódás tárgyává teszi a következőket:

– milyennek ítéli meg őt környezete,

– hogyan is viselkedett a legutóbbi társasági szituációban,

-vajon azt a környezete jól fogadta-e,

akkor a jókislány Iskola elérte célját. Kiemelkedően sikeresnek tekinthető a képzés, ha jókislány felnőtt nőként “csapatjátékos” lesz. Értendő ezalatt a saját igényeiről való rendszeres lemondás és a konfliktusok következetes elkerülése.

A Jókislány Iskola tantervében NEM szerepelnek a következők: szükségletek kifejezése, személyes határok meghúzása, konfliktusok kezelése. Érzelmek nevén nevezése, nemet mondás képessége, illetve a bántó helyzetekben való önkifejezés.

Előfordulhat, hogy végül mindez haraggá válik a jókislányban, de ebben az esetben se ijedjünk meg, hiszen tanulmányaik erre is felkészítették a tanulókat. A jókislány tudja, hogy a harag elfogadhatatlan, így egy időre kezelhetővé válik az érzés a “biztosan velem van a baj” módszerrel.

Ez mindaddig fenntartható, míg volt tanulónk rá nem ébred: haragja érthető és elfogadható. Ha ez megtörténik, még az is előfordulhat, hogy világossá válik az egykori jókislány számára: nem az a dolga ebben a világban, hogy könnyen kezelhető és kellemes legyen. Valamint, hogy nem kötelessége környezete igényeit minden körülmények között kielégíteni. Igen, erre van esély… Készüljünk fel rá! Ez esetben kérjük a dokumentum mielőbbi megsemmisítését!

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Jókislány Kézikönyv: Így fojtsd el az érzéseid és legyél „tökéletes”! appeared first on Igazinő.

Ez cukinak számított 6 évesen, kínosnak 16 évesen, 26 fölött pedig már kifejezetten aggodalomra adott okot. Aztán – csak hogy mindenki nyugodjon már le – mégis lett belőlem valami. Teljesen mellékes, hogy micsoda, mert 40 éves korom körül rádöbbentem: még minimum 25 munkával töltött év vár rám. És ezt nem akarom nagyrészt azzal tölteni, hogy várom a délután 5 órát, aztán a hétvégét, aztán a nyári szabadságot egy irodában kókadozó fikusz mellett.

Mit tegyünk, ha életünk második felét színlelés nélkül, önazonosan, magunkat és munkánkat szeretve akarjuk leélni? Egyáltalán lehetséges ez? Vagy túl késő? 30 évesen már meg van írva hátralévő életünk forgatókönyve? 40 felett pedig már a kérdést is csak a párnába suttogva merjük feltenni: vajon szeretem a munkám?

Mielőtt erre a kérdésre válaszolunk, jusson eszünkbe J.K. Rowling, a Harry Potter könyvek megalkotója, aki jelenleg a legjobban fizetett író a világon. És aki 30 évesen még segélyekből élt, hogy önmagát „hajszál híján hajléktalan” anyának írja le fiatal felnőtt korában.

Emlékezzünk rá, hogy Vera Wang divatmogulnak – akinek menyasszonyi ruhái jelenleg 3.000-10.000 dollár között mozognak – 40 éves kora előtt eszébe sem jutott ruhákat tervezni.

Ismerjük Julia Child történetét, a francia konyha amerikai nagyasszonyát, az első TV-s sztárszakácsot? Nos, ő a negyedik X előtt főzni sem tanult meg. 

Forrás: Wikipedia

Sokunk érezheti úgy – tudatosan vagy tudat alatt -, hogy életünk eseményeinek szigorú forgatókönyvhöz „kell” igazodnia. Szorongva ítélkezünk magunk felett, ha a környezetünk által elvárt mérdföldköveket „későn” (vagy sosem) érjük el. Ez nagyrészt annak tudható be, hogy olyan társadalomban élünk, amely a fiatalságot és ezzel együtt a fiatalkori teljesítményeket ünnepli a leghangosabban.

Valójában azonban egyre növekvő tendencia, hogy a magánéleti, üzleti és társadalmi sikereket később teljesítjük be, mint az előttünk élő generációk tagjai. Hiszen életünk hosszabb, életutunkba belefér egy-egy karrierváltás, a mélyebb önismeret, a valós igényeink és adottságaink feltérképezése.

A hozott kulturális mintákat meghaladni, illetve a nagyszüleinktől, dédszüleinktől örökölt elvárásainktól elköszönni mégis embert próbáló feladat. Még akkor is, ha ezek egy része okafogyott, önkényes és már nem szolgálja sem a biztonságunkat, sem az épülésünket.

A mi generációnkat körülölelő elvárásrendszer még nem alkalmazkodott az élethosszig tartó tanulás (Life Long Learning) vagy az életközepi karrierváltás valóságához. Így aztán a 20-as éveinkben elért sikereket ünnepeljük, a 30-as években elért sikereket elvárt normának tartjuk.

A 40-es (vagy ne adj isten 50-es) években elért sikereket vagy újakezdéseket pedig a “végülis jobb későn, mint soha” kategóriába soroljuk. 40 felett munkát keresni már sokunknak rémálom. Egyre többször hagyjuk le önéletrajzunkból a születési dátumot, és reménykedünk benne, hogy érettségink vagy diplománk dátumából a HR-es nem fogja kiszámolni korunkat. 40 felett a nők nagy százaléka kezd el füllenteni a koráról, vagy viccel üti el.

Világos, hogy megérett a rendszer a szemléletváltásra. Rutin, tapasztalat, önismeret – ezek mind valós és alapvető értékek egy munkahelyen vagy a vállalkozói életben. Igaz ez a karrierváltás lehetőségére is. Minden addigi munkahely, megélt nehézség, elsajátított képesség, elkövetett ballépés és megtanult lecke alapot teremt a következő – remélhetőleg őszintén szeretett – hivatásnak. Hiba lenne ezekre az évekre úgy tekinteni, mint elvesztegetett, kikukázott időszakra. Ezekből tudunk építkezni, ezek vagyunk mi! Használjuk hát erőforrásként!

Sok önvizsgálattal töltött álmatlan éjszaka árán jöttem rá: azok a döntések, amiket zsákutcának éltem meg, valójában történetem szerves részei. Tanultam belőlük és fejlődtem általuk.

Véleményem szerint érdemes a fennálló szemléletmódot a saját történetünkkel és bátor döntéseinkkel formálni. Hogy a következő generációnak ne kelljen a senkit sem szolgáló korlátozó hiedelmekkel küzdeni. Merjünk váltani, próbálkozni, újba fogni akár 40, 50 éves kor felett is. A világ idővel hálás lesz érte!

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Ha nem írod le magad 40 felett, a világ sem ír le téged! appeared first on Igazinő.

Miért olyan nehéz visszajelzést adni és sokszor fogadni is? Fontos kérdés ez. Hiszen egy jól működő és fejlődőképes szervezet tagjainál (és ez itt jelenthet családot, baráti társaságot és céget is) ennek működnie kellene.

Kicsiként még könnyű 

Véleményem szerint egészen kicsit korban kezdődik a kondicionálás. Pici korunkban még hangosan örül a család, ha totyogni kezdünk, és ez nagyon motiváló. Fejlődünk, tanulunk, a család pedig tapsikol és ujjong.

De nem kell sok idő, hogy szembesüljünk a hiányosságokkal. Sajnos az általános iskolai visszajelzés kultúrája egyelőre a legtöbb helyen még mindig a hibák kiemelésén alapszik. Általában azon van a hangsúly, amit elrontunk, és kevésbé fókuszálunk az erősségekre. Bár ebben a korban azért még mindig élvezhetjük a jól elvégzett feladatok után a piros pont jutalmát.

Hol maradnak a dicséretek?

Felnőttként már természetes, ha valamit jól csinálunk. Az elvárt munkáért nem jár fejsimi. Előfordul az is, hogy ha valaki jól teljesít a munkahelyén vagy gyorsabban dolgozik, mint a kollégái, akkor a “jutalom” még több munka lesz. A jó teljesítmény, a megfelelő hozzáállás alap elvárás lesz a környezet részéről…

Ugyanez történik a családokban vagy baráti társaságokban is. Gondoljunk csak bele! Mikor mondtuk a legjobb barátunk szemébe utoljára “csak úgy”: “Örülök, hogy a barátom vagy, köszönöm, hogy figyelsz rám”? Milyen gyakran mondjuk férjünknek, feleségünknek, hogy jó társ, és hálásak vagyunk neki? Na, ugye?!

És a negatív visszajelzések? 

Sokszor ezek is elmaradnak. Például, mert félünk, hogy megbántjuk a másikat, aki talán fontos nekünk. Akár barát, akár családtag, akár kolléga az, akinek (negatív) visszajelzést akarunk adni, általában hosszan készülünk rá és addig halogatjuk, ameddig csak tudjuk. Mert biztosan rosszul fogja érezni magát, amikor felhívjuk a figyelmét néhány hiányosságra. Ezért sokszor inkább tűrünk és nyelünk. Persze, más okok is állhatnak a háttérben…

Megfelelési kényszer 

Már gyerekkorunkban meg akarunk felelni a szüleink elvárásainak. Kiskorunktól arra nevelnek minket, hogy legyünk jó gyerekek és illeszkedjünk be a normák közé. Ezt visszük tovább felnőtt korunkba is.

Forrás: Unsplash

Érzelmi éretlenség 

Az érett személyiségek elfogadják, hogy az életben léteznek konfliktusok, eltérő nézetek és érdekellentétek. Ahhoz, hogy ezeket megfelelően meg tudjuk beszélni egymással, szükséges, hogy két felnőtt vegyen részt a párbeszédben. És ne egy vagy két durcás kisgyerek. Az érzelmileg éretlen emberek azonban könnyen megsértődnek, hisztisek lesznek, a másik véleményét nem, vagy nehezen fogadják el. Ezért, ha tudom, hogy a másik hajlamos az ilyen viselkedésre, már nehezen veszem rá magam, hogy visszajelzést adjak neki.

Miért nem tanítják, hogyan csináljuk? 

Az iskolában, ha konfliktus üti fel a fejét, egyszerűen idő, hogy megtanítsák a gyerekeket ennek kezelésére. Nem tudják, mit mondjanak egymásnak és hogyan reagáljanak. Sajnos az együttműködés, az érzelmi intelligencia, az asszertív kommunikáció általában háttérbe szorul a történelmi évszámok vagy az egyenletek mögött. Holott ezek az interperszonális képességek igen fontosak lennének a későbbi évek szempontjából. Sok esetben előbbre tudnának vinni minket az életben, mint az Árpád-házi királyok név szerinti felsorolása.

Mi a teendő? 

Sokféle módszer létezik, de a legfontosabb tudni, hogy ha jó kapcsolat van két ember között, akkor a negatív visszajelzést is jobban elbírja a viszony. Jó kapcsolatot pedig úgy tudsz építeni, ha figyelsz a másikra, kommunikálsz és adsz pozitív visszajelzéseket is.

A mondandód során igyekezz asszertíven kommunikálni, és én-üzeneteket használni. Vagyis ne minősítsd a másikat, hanem arról beszélj, te hogyan érzed magad a helyzetben, téged hogyan érintett egy-egy esemény. Tárgyilagosan és tényszerűen kezeld a helyzetet, a másikat tekintsd partnernek, a legnagyobb tisztelettel közeledve felé.

Érdemes a hatékony visszajelzés módjairól tájékozódni, vagy akár asszertív kommunikációs tanfolyamra menni. Amit nem tanultunk meg az általános iskolában, még mindig tudjuk pótolni felnőttként. Minden közösségnek nagy szüksége lenne jól kommunikáló vezetőkre. Legyünk mi magunk azok!

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Mikor dicsérted utoljára azt, akit szeretsz? appeared first on Igazinő.

Épp azon gondolkodtam, hogy üres a hűtő, üres a lakás, a macska is elszökött 2 hónapja, és vissza se nézett (leszarom, hálátlan kis szarzsák!). Én meg holnap reggel is itt fogok zötykölődni, csak ellenkező irányba, miután ismét elmúlt egy magányos este a tv előtt. Pár pillanatra beleengedtem magam egy fantáziaképbe, hogy hazaérek, és bent ég a villany, szól a rádió, és vacsoraillat van… Vagy viseltes férfiruhaszag, vagy friss szappanillat, vagy zokniszag…  Mindegy, csak valami, ami az életből árad.

Akkor szállt fel a villamosra a pár. Dekoratív lány, fiatal harmincas talán, a fiú meg jó testű, jó illatú, jól fésült. Látszott, hogy mindketten eltöltöttek egy-egy órát a fürdőszobában a tükör előtt. Beálltak pont velem szembe a jármű sarkába, hogy lehessen jó lazán, stílusosan támaszkodni. A fiú keze magától értetődően és élettelenül pihent a lány fenekén, a lány a márkás táskáját markolászta. Felbugyogott bennem a jól ismert, reflexből támadó érzéscunami: az irigység, az ítélkezés, a kritika, a „hajaismilyen”, a „neki miért igen, nekem miért nem” mantra.

Engedtem, hogy keresztülmenjenek rajtam az érzések, mert ilyenkor nincs mit tenni, fortyogni kell. Ez alkalommal viszont nem tartott sokáig. Megzavarta a belső monológot a lány tekintete, amiből mély szomorúság áradt. A fiúéból pedig súlyos üresség, szinte éreztem, ahogy rám szakad. Láttam már bánatos szemeket – és ó, mennyi üres tekintetet! – életemben, de ez a két szempár valamiért a földhöz nyomott.

Pár másodpercig vizsgáltam magam, hogy mit érzek a levegőben, mire harapott rá az írói énem. Az, amelyik szereti megfigyelni, aztán atomjaira marcangolni az univerzumot. Még a fülhallgatót is kiszedtem az egyik fülemből, hogy elkapjak valami párbeszédfoszlányt, ami segítségével be tudnék tolakodni az életükbe. A hálószobájukba, a vacsoraasztalukhoz, amolyan mentális kukkolóként, hogy aztán karaktereket gyártsak belőlük.

Végül rájöttem, hogy feleslegesen vártam, mert egyetlen szó sem hangzott el közöttük a közel 15 perces út alatt. A fiú keze egy centit sem mozdult a lány testén, és egyetlenegyszer sem találkozott a tekintetük.

Egyetlenegyszer. Sem. Találkozott. A tekintetük.

Mikor ezt újra kimondtam magamban, hirtelen megéreztem a millió fényévnyi távolságot feszülni a fiú keze és a lány farmernadrágja között. Magam is meglepődtem, hogyan férhet el a végtelen magány a villamos egyetlen négyzetméterén? Hogyan játszódhat le egy életnyi meg nem értettség a 15 perces út alatt?

Sírni akartam. Meg akartam siratni a lányt és a fiút, továbbá anyámat, apámat, nagyanyámat, nagyapámat, és nők és férfiak millióit, generációkra visszamenőleg. Gyászolni akartam mindenkit, aki társas magányban él. Aki azt hiszi, nem akar egy másik emberi lényhez kapcsolódni, mert fél.

Forrás: Unsplash

Aki tudja, hogy akar kapcsolódni, de nem tanulta meg, hogyan kell, és suta mozdulatokkal keresi a párját a sötétben. Aki akar kapcsolódni, és tudna is, de a másik nem tud. Aki minden nap hazamegy egy férfihoz vagy nőhöz, és szomjazza a tekintetét, az érintését, a melegséget, a fényt és ölelést, de csak ürességet és élettelen tenyeret kap a fenekére. És siratni akartam magamat, akit üres lakás vár, meg üres hűtő.

Leszálltam a villamosról, és hagytam csorogni a könnyeimet, miközben azon gondolkodtam, hogy szeretni, kötődni tanulni kell. Kapcsolódni tanulni kell, és sosem volt a világnak olyan nagy szüksége az emberi kapcsolatokra, mint most. Analfabéták lettünk, elfogytak a szavaink, mert generációk óta nem tanít minket senki. Senki nem mondja nekünk, hogy „Na látod, kislányom, ÍGY kell szépen elmondanod, mit érzel, és mire van szükséged.” Vagy hogy „Sírj csak, ha fáj, jó hangosan! Üvölts, ha félsz, torkod szakadtából! Én itt vagyok és elbírom.”

Mert csendben kell maradni.

Azt tanuljuk inkább, hogy tűrni kell, hallgatni kell, felhalmozni kell, mert jönnek a rossz idők, és akkor majd zuhanunk. De senki nem mutatja meg, hogyan kell egymásba kapaszkodni, hogyan kell jól megtartani egymást, hogy találkozhasson a tekintetünk a villamoson.

Mire hazaértem, a könnyeim és a gondolataim is kimerültek. Előkotortam a táskám legmélyéről a lakáskulcsomat, ahogy felcammogtam a lépcsőn. Bajusz úr, a cirmos szarzsák az ajtóban várt és éhesen nyervákolt. Könnyes arccal, de vigyorogva fordultam vissza macskakaját venni.

Nyitókép: Unsplash

The post Suta mozdulatokkal keressük egymást a sötétben… appeared first on Igazinő.