Születésünkkor tehetetlen kis szeretetcsomagként érkezünk meg, általában két felkészületlen, még tapasztalatlan ember életébe. Ahol azon kívül, hogy teljesen megbízunk bennük, mást nem is tehetünk. Bízunk benne, hogy jól gondoskodnak rólunk, hogy ellátnak, felismerik a sírásunk jelentését, megértik a kimondatlan szavakat és szeretni fognak bennünket.

De mi van, ha valami mégsem teljesül és már ekkor vagy a gyermekkor során sérül a bizalmunk? Általában akkor szokott sérülni, amikor egy bizalmi kapcsolatban elárulnak bennünket. Ilyenkor nem tudjuk biztosan, fogunk-e tudni a negatív tapasztalatok ellenére újra bizalmat táplálni valaki iránt. A bizalmi problémákhoz kapcsolódóan Stefanie Stahl pszichoterapeuta kétféle belső gyermekről mesél, akik bennünk lakoznak: az árnyék gyermekek és a napsugár gyermekek.

Ők tükrözik és gyűjtik össze azokat a negatív és pozitív tapasztalatokat, amelyek bevésődnek az emberi lélek mélységeibe. A napsugár gyermek minden pozitív élménnyel felvértezve él bennünk, az árnyék gyermek pedig általában csak a bánatot, a szeretetlenség, a félelmet ismeri és őrzi meg. Hazugság lenne azt állítani, hogy bennünk csak az egyik vagy a másik él, hiszen mindannyiunkban megtalálható mind a kettő, és az egyensúly miatt ez így is van rendjén.

Ha felnőttkorunkban azonban könnyen bízunk másokban, valószínűleg a napsugár gyermek a dominánsabb bennünk. Ha nehezen bízunk, és hosszadalmas, kihívást jelentő folyamat ez a számunkra, mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, hogyan is tudunk segíteni a bennünk lakozó árnyék gyermeknek. Hogyan tudjuk megmutatni neki a jó dolgokat.

FORRÁS: UNSPLASH

Nem kőbe vésett, hogy melyikük lesz a dominánsabb hosszútávon az életünkben, így ezen saját magunk is dolgozhatunk. Hasznos és bevált gyakorlat, hogy a bizalmi problémákkal küzdő egyént arra biztatják, írjon levelet a benne lakozó árnyék gyermeknek. Ilyenkor fontos, hogy egy szeretetteljes szülő szempontjából szólítsuk meg és igyekezzünk megvigasztalni őt. Biztosítva arról, hogy tudjuk, miken ment keresztül és ismerjük a fájdalmait.

A feladat egyszerűnek tűnhet, mégis rendkívül felkavaró és kihívásokkal teli lehúzni a leplet akár rég elfeledett érzésekről. És hagyni áramlani az emlékeket, a fájdalmakat, a negatív tapasztalatokat. Azonban mindent megér, amikor sikerül a bennünk élő árnyék gyermeket megnyugtatni, és a belső negatív tapasztalatainkat, mint a saját gyermekünket, ringatva a kezünkben csendesítjük el.

Maga a bizalom apró „részecskékből” tevődik össze.

Épül, ha megdicsérnek minket, ha őszinte szeretettel fordulnak felénk, ha megvigasztalnak, vagy törődnek velünk. Ha figyelemmel fordulnak a mondandónk felé, és nem élnek vissza azzal, egyszerűen csak elönt az a felszabadító érzés, hogy itt fontosak vagyunk. És ezt az érzést abban a pillanatban nem vehetik el tőlünk.

Ha problémánk akad a másikba vetett bizalmunkkal, érdemes észben tartanunk, hogy életünk bármely szakaszában dönthetünk úgy, hogy dolgozunk ezen. Újra odaadjuk valakinek a bizalmunkat, és elkezdünk hinni abban, hogy nem csak rossz dolgok érhetnek bennünket a világban.

Nyitókép: Unsplash

The post Akkor is van remény, ha már nem bízol az emberekben! appeared first on Igazinő.

A legrosszabb, amikor kihat a mindennapokra és minden pillanatot megmérgez. Körbeöleli őket a félelem, a féltékenység, a szorongás, a bizalmatlanság vagy az elhidegülés. Megannyi kapcsolati katasztrófát idéz elő az, ha valaki önmagában nem tud hinni, hiszen ezzel determinálja, hogy másokban sem fog bízni igazán.

Ilyenkor megjelenhet az a bizonyos zöld szemű szörny, ami rettenetes dolgokra kényszerít: nyomozás, követés, Facebook-profil feltörése. Telefonban kutatás nyomok és jelek után, amik láttán majd beigazolódik, hogy tényleg nem voltak elég jók. Aztán jobb esetben nem találnak semmit. A kutakodó megnyugszik.

De eltelik néhány óra, nap, valami gyanús jelet vél felfedezni, és újra előtör a bizonytalanság, hogy talán ismét nyomozni kellene. Mert lehet, hogy előzőleg nem talált meg valamit, ami az igazolás lett volna. Kibökte a szemét biztosan és mégsem látta, újra meg kell néznie. Az a fél, akiben nem hisznek, szintén traumaként éli meg ezt a helyzetet, így gyakran megkezdődik az eltávolodás.

Kellemetlen, bántó játszmák kezdődnek, majd jön a kiábrándulás. Nyoma sem lesz már a kezdeti bizalomnak egyik oldalon sem. A féltékenység közéjük furakszik az ágyban, az utcán, az összes élettérben, ahol megfordulnak. „De miért baj, ha féltékeny az ember? Miért baj, ha egy kicsit bizonytalan?” – teszik fel sokan a kérdést.

FORRÁS: UNSPLASH

Mert ez az érzés mardosó, fájdalmas és már akkor is megjelenhet, ha a pár egyik tagja valaki mást dicsér meg egy ártatlan bókkal. És a féltékeny ember elgondolkodik, vajon elég-e ő ebben a kapcsolatban, és meg tudja-e tartani a másik embert maga mellett. Elkezdi kétségbe vonni a saját értékeit. Az eddig is halvány önbizalom egyszeriben még jobban megfakul, és szép lassan eltűnik.

Sokan a megcsalás felmerülésekor azonnal a szemet szemért elvet választják.

Vagy bosszúra adják a fejüket, vagy elhitetik a másikkal, hogy ők is kapósak még a piacon. És igenis lenne kivel félrelépniük. Akárhonnan is ered a féltékenység – gyermekkorban tanult, vagy később alakult ki -, mindig van rá lehetőség, hogy szembenézzen vele az ember. Hiszen aki tisztában van a saját értékeivel, az tudja, hogy akkor is fel tudna állni, ha esetleg megcsalásra vagy szakításra/válásra kerülne a sor. Mert hisz önmagában és nem kell játszmákat játszania.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Ha féltékenykedsz, előbb-utóbb tényleg megcsalnak! appeared first on Igazinő.

De mi a helyzet, ha olyasmitől félünk, ami az élet természetes velejárója és nehezen lehet kikerülni: a kötődéstől? Tizenéves korunkban sokszor hallhattuk a lerázós mondatokat: „Nem állok készen egy kapcsolatra”, „Még nem akarom lekötni magam…” Ez ebben az időszakban még teljesen normális. Azonban ha valaki 30 éves kora fölött érzi ugyanezt, ott előfordulhat, hogy kötődésfóbiáról van szó.De mit is jelent ez pontosan és hogyan nehezíti meg az ezzel küzdők életét?

Az elköteleződés alapfeltétele egy olyan kapcsolatnak, amelyben hosszú távon is biztonságot tudunk kapni. Sternberg háromszög elmélete szerint a kötődés mellett egy jól működő kapcsolathoz elengedhetetlenek további tényezők, úgy mint a szenvedély és az intimitás. Amikor valaki kötődésfóbiával néz szembe, magától az intimitástól és a szenvedély megélésétől is fél. Ennek ellenére vágyik arra, hogy kapcsolódjon valakihez.

Ez egy picit olyan, mintha fél szívvel benne lenne a kapcsolatban, de a szíve másik felét sosem adná át a párjának. Eleped a kapcsolatért, de közben, amikor a lehetőség adott, inkább kihátrál, vagy csak fél lábbal mer belépni az ajtón. Az ilyen problémával küzdő emberek gyakran nem is ismerik ezt a fogalmat, és nincsenek tisztában azzal, hogy mivel állnak szemben.

Sokszor életművésznek titulálják magukat, magányos farkasoknak, és a szabadságvágyuk magas fokát emlegetik. Ők a “köszönöm, jól vagyok, nagyon jó nekem szingliként, sőt, sokkal jobb is annál, mintha kötődnöm kellene valakihez” lelkes hangoztatói. Nagyon sok megrögzött – boldog vagy boldogtalan – szingli szívében ott lapul a kötődési vágy és mellette a félelem.

FORRÁS: UNSPLASH

A kapcsolataik – ha mégis próbálkozásra kerül sor – gyakran kudarcba fulladnak. Ilyenkor azzal magyarázzák szerencsétlen helyzetüket, hogy mindig a rossz embert vonzzák be az életükbe. „Valahogy sosem jön össze”- mondják. Ha az elköteleződéstől való félelemre gondolunk, sokunknak ugranak be a virágról virágra repülő örök agglegények.

Őket az élteti, hogy mindig új zsákmányt gyűjthetnek be, tehát vadászként funkcionálnak. Aztán ott vannak azok a nők, akik sosem az igazival, csak mindig valami „selejtes kreténnel” találkoznak. Hamar csalódott, kiábrándult hercegnőkké válnak és kizárólag a másik felet okolják minden fuccsba ment randi után. Akadnak olyan emberek is, akik rejtőzködnek.

Ők azok, akik régóta élnek hosszabb kapcsolatban, de úgy, hogy közben falakat építenek maguk köré. Sosem köteleződnek el úgy igazán, tiszta szívből a másik mellett. Nyitva hagynak mindig egy kiskaput a menekülésre, miközben folyton bizonytalanság kínozza őket és mindent megkérdőjeleznek. A kapcsolatból való kilépés gondolata pedig állandóan ott motoszkál a lelkük mélyén.

Ami közös minden kötődésfóbiásban, hogy félnek a kudarctól.

Fontos nekik, hogy a kapcsolat az ő szabályaik szerint működjön, mert ez némi biztonságot ad a számukra. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, minden idegszálukkal félnek a kapcsolódástól, valójában mélyen és őszintén vágynak rá. Mégis mindig tartanak egy bizonyos távolságot, szigorúan szabályozva, mennyire engedik közel a másikat. Jelen vannak ugyan fizikailag, de érzelmileg megközelíthetetlenek és érinthetetlenek.

Ez gyakran a partnerek számára is érzékelhető, és mélyen magányossá teszi őket, ha egy ilyen emberrel kell együtt élniük. Valójában attól rettegnek, hogy ha teljesen odaadják magukat, egyszerre megsemmisülnek, elveszítik az igazi énjüket, megszűnnek önmaguk lenni. Aztán addig futnak, amíg a félelem csillapodik és újra magányosak lesznek. Sokan csak szakember segítségével jutnak el odáig, hogy közel engedjenek magukhoz valakit…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Ha egy kötődésfóbiással élsz, nagyon magányos leszel… appeared first on Igazinő.

Így volt csak készen, vagy ha nem, napokig nyugtalanította a tehetetlenség, ahhoz pedig túl büszke volt, hogy bárkitől is segítséget kérjen. Éppen az volt a lényege, hogy egyedül megoldja ezt is, mint annyi mindent már az élete során. Fontosnak és hasznosnak kell lennie minden nap, megoldani egy nehéz feladatot, ami miatt büszke lehet magára.

A közértben sétálva újra és újra forgatta gondolataiban az utolsó kérdést, a teljesség eléréséhez vezető úton. A puzzle sosem tartozott a kedvencei közé, mindig attól félt, hogy a végén hiányzik egy darab, vagy esetleg eggyel több lesz, és majd sosem tudja befejezni. Egyszer megtörtént. Évekig nyomasztotta. A keresztrejtvény más volt. Nem hiányozhat belőle semmi.

Mindig fontos volt egész életében, hogy amit egyszer elkezdett, így vagy úgy befejezze – a folyamatos alkotás érzése. Minél több kérdőjel marad, a befejezetlen ügyek ott ülnek a mellkasán és nyomasztják. Neki, mindig úgy érezte, ez volt a feladata az életben: hogy megoldja, rendbehozza, tökéletesítse, vagy éppen renoválja a dolgokat.

Amikor hazaért, ismét nekiült. Magasabbra tolta a szemüveget az orrán, majd lentebb, de nem lett tőle okosabb. Vízszintes, hat betű. A második „E”. Éppen a fejét vakarta gondolkodás közben, amikor az ajtó kinyílt, és bejött a férje.

FORRÁS: UNSPLASH

– Na feladtad már?

– Tudod, hogy sosem adom fel!

– Akarod, hogy megmondjam?

– Honnan tudnád? Nem is láttad!

– Dehogynem. Tegnap, amikor félretetted, majd tehetetlenségedben két családnak elegendő húslevest főztél, és legalább annyi süteményt is sütöttél – mondta a férfi nevetve. Mindig főzött, amikor nem tudott megnyugodni. Mert a gondolatok így egy kicsit lecsitultak, a recept során előírt utasítások és a szabályok betartása elterelték a figyelmét.

Ilyenkor biztos lehetett benne, hogy mindig van vége a folyamatnak, és általában jó is lett a végeredmény, ha egy kis figyelmet szentelt neki. A férfi nézte, ahogy gyűlnek a ráncok felesége amúgy is ráncos homlokán, és kivette a kezéből a tollat. Remegős körvonalú betűkkel beírta a megoldást. Összemosolyogtak, és a nő hálából szeretettel megölelte a férjét.

Magától sosem kérte volna, de így elfogadta a segítséget, ami többet ért annál, mintha egyedül oldotta volna meg a rejtvényt.

– Látod, ezért mentem hozzád 50 évvel ezelőtt – simított végig a ráncos kézfejen, amin kidagadtak az erek. De ugyanolyan melegséget sugároztak, mint amikor sok évvel ezelőtt először fogta kézen a férfit.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post 50 éve mentem hozzád, és egy percig sem bántam meg… appeared first on Igazinő.

Nem is olyan régen ezt az egyszerű kérdést kaptam ajándékba a pszichológusomtól. Megtanított rá, hogy soha nincs vége a világnak, akármi történjék is. Mert erre a kérdésre mindig van válasz, és nem a „nem tudom” az. Sokan azt gondolják manapság is, hogy szégyen vagy gyengeség pszichológushoz járni, és többen ítélkeznek is emiatt.

Pedig nem ciki, szerintem a legjobb dolog, amit az ember magáért és a mentális egészségéért tehet. Ha valakinek szüksége lenne rá, de nem tesz semmit, azt gondolom, inkább az a szegénységi bizonyítvány. Mert végtére is a legfontosabb, hogy jobban/jobbak legyünk, és segítsünk magunkon. Szóval sok mindent tanultam, de a legfontosabb tanulság ez a mondat köré épült.

Emlékszem, éppen elkezdtem felvázolni egy sztorit, ami a saját megítélésem szerint minden kimenetelt nézve kudarcra van ítélve. Minden csak rosszabb lesz, nehezebb, és sötét gondolatok voltak a fejemben. „Nem szeret, elhagy, megaláz, sosem találom meg az igazit, nem lesz jobb munkám, nem lesz gyerekem, kifutok az időből…” – És még hasonló dilemmák.

Persze azóta sok minden változott, de akkor ez a mondat „És akkor mi lesz?”, lebénított. A sok sok negatív kimenetel után nem azt a választ kaptam, hogy „Igen, szívás, ez van” Vagy, hogy „Bocs, de nem tudok neked tanácsot adni”, esetleg „Úgy sajnálom.” Hanem szembejött velem egy pökhendi, a lelkemmel és a gondolataimmal kakaskodó kérdés. Természetesen először dacosan mindinkább rosszabb és rosszabb eseteket festettem fel, aztán egyszer csak kifogytam belőlük.

FORRÁS: UNSPLASH

Akkor teljesen lecsupaszodott a probléma, és megláttam, hogy még jó eséllyel akkor is élni fogok, amikor az utolsó kérdésre adott válaszom életbe lép. Mert minden nehézségen átküzdöttem magam, és szembejött a felismerés: jobb lesz. Lehet, hogy más, de jobb. És én is alakíthatom a sorsomat, nem kell, hogy minden rosszat megéljek, amiket dacból egymásra halmoztam.

A mai napig, amikor belekerülök egy nehéz helyzetbe, elkezdem felvázolni magamnak, hogy egy választás vagy döntés kapcsán mi sülhet ki belőle. Azóta szelídebb vagyok, és néha jobb kimenetelt is jósolok magamnak. De az igazán borús napokon, amikor hatalmába kerít a kétségbeesés a jövőt illetően, veszek egy mély levegőt, és halkan felteszem magamnak a kérdést: „És akkor mi lesz?”

Kihúzom magam, teleszívom a tüdőmet levegővel, és tiszta fejjel, magabiztosan tudok nekimenni a problémának. Mert a legrosszabb esetben is szeretni fognak a szeretteink, a barátaink, tudunk majd nevetni. Vannak, akik mellettünk állnak, és bármilyen bajba kerülünk, segítenek. Én pedig egyre csak erősebb leszek. Ez a kérdés leltározásra késztet, hogy a legrosszabb esetben is mim lesz, mim marad kívül és belül is.

Végül akkor kezdünk el dolgozni magunkon igazán, amikor elérjük a kérdés spirál legalját, és az utolsónál már nem tudunk negatívat mondani. Fent maradt a fejünk a víz tetején. Mert nagyobb a küzdés, az akarat és az életvágy bennünk, mint az első kérdés feltevése előtt hittük. Az élet megy tovább, új lehetőségek jönnek a folyamatos változásokkal teli életünkben. Új kapuk nyílnak ott, ahol bezárult egy, mert idő és tér szabadult fel valami másra, ami izgalmas és új.

Felébredhet bennünk a kíváncsi kalandor. A változás jó is lehet, hiszen ki tudja, hogy akkor mi lesz?

Számomra ez a kérdés az erő, aminek vannak falai és megvédenek a teljesen bizonytalantól. És annyi motivációt adunk vele magunknak, hogy magától öngerjesztő folyamatként beindul valami pozitív. Ami megadja a kérdésre a választ, hogy végül mi is lesz…

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Ha pánikolsz valamitől, gondold végig mi a legrosszabb ami történhet? appeared first on Igazinő.

A legtöbbször egyszerűen elnémulok, és anélkül, hogy stratégiaként használnám, egyszerre csak beáll a szívemben a némaság, és nem tudok többé mit hozzáfűzni. Minden kimondott szó feleslegesnek és hatástalannak hat. A gondolatokat kipusztítja bennem a fájdalom. Már gyerekként is én voltam az, aki egy vita után nem tudott egy helyiségben ülni azzal, akivel összeveszett.

Mert szilánkos volt a levegő, és idő kellett a haragnak, hogy elcsituljon. A meg nem értett dühöt kezelni kellett, de addig semmi esély nem volt rá, amíg a feszültség kettőnk között izzott a levegőben. Az emberek között kialakuló viták alapvetően a fejlődést és az előrelépést szolgálnák, a kompromisszum létrejöttét segítik, ami elsimítja a felborzolt kedélyeket.

Mégis, sokan éljük meg nehéz helyzetként, támadásként és a személyünknek szóló sértésként. Pedig gyakran csak azért szólal fel valaki, hogy jobbra tanítsa a másikat. Vagy új, mindenki számára megfelelő szokások kialakításán kezdjenek el együtt dolgozni. Konfliktusokban ütközünk a munkahelyen, a családban, a párkapcsolatban, a barátainkkal, amikor eltérő nézetek csapnak össze egymással.

„Miért nem tudunk békében élni?” – kérdezi bennem sokszor egy belső hang. „Azért, mert rohadt unalmas lenne úgy az élet” – kontráz rá azonnal egy másik. Szeretem, hogy változatosak vagyunk, és még a kellemetlen vitáknak is van valami szépsége, ami abban rejlik, hogy milyen egyediek vagyunk.

FORRÁS: PEXELS

Egy párkapcsolatban az együttélés során egészen más, és új kihívásokkal áll szemben az ember. Egy veszekedés után nem mindig menekülhetünk el, mert nincs hova. Így nyitni kezdünk a másikra, a megoldásra, és toleránsabbak leszünk a szélsőségek iránt. Vagy éppen nem, pont hogy minden apró dolog zavarni kezd…

Ahogy hangosan iszik, nem dobja a szennyesbe az alsónadrágját, csak hanyagul a szoba közepén hagyja. A pulton felejtett pohár, vagy a hajszálai a lefolyóban. Nincs hova bújni a megoldatlan konfliktusok elől, különösen nem egy nagyvárosi garzonban. A viták során sok esetben játszmák sora kezd el felvonulni a résztvevő két ember között.

Vannak olyanok, akik a csenddel büntetik a másikat, vannak, akik kisétálnak a helyzetből. Igen gyakori az is, amikor valaki megfordítja a helyzetet, és a problémát felvető személy nyakába varrja az egész felelősséget. Akik jól forgatják a szavakat, hamar bűntudatot tudnak kelteni abban, aki kezdeményezte a beszélgetést.

Ott vannak a csendben, alattomosan manipulálók. A hangosak, akik “ledominálják” a másikat. Vagy a behízelgők, akiket végül megsajnálnak, és minden úgy történik, ahogy valójában ők szerették volna. Egy-két macskaszerű simulás, és máris megoldódott a helyzet, még akkor is, ha nem  kompromisszummal.

Azt mondják, hogy egy kapcsolatban mindig az enged, akinek fontosabb a másik.

Ha a dinamikája a vitáknak kiegyensúlyozott, akkor azzal is tisztában lehetünk, hogy ugyanolyan fontosak vagyunk egymásnak. Képesek vagyunk érvényesíteni az akaratunkat, de felül is tudjuk írni, ha a szükség úgy kívánja.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Veszekedés közben derül ki, mennyire szeret a párod! appeared first on Igazinő.

Ha nem vagy itt, több lesz a zacc, és a kávém is keserűbb a megszokottnál. A kanál görbébb, és valahogy a szék is kényelmetlenebb, mint amikor itt ülsz velem szemben és látom a szemedben azt a csodálatos embert, aki te magad vagy. Ha nem vagy itt, a tejszín összeesik, még mielőtt megtudnám, mik a te gondolataid, és csak az enyémre hagyatkozhatok ebben a bizonytalan, kiszámíthatatlan világban.

Mindig szükségem van rád a kávém mellé, mindegy, hány éves vagyok. Mint a kekszre a csészealjon, kedvesen, törődéssel elhelyezve, és a kockacukorra közvetlenül mellette. Pont ilyen nélkülözhetetlen a barátságod. Milyen nagyszerű érzés, amikor ketten beszélgetünk, és olyan nyitott a tér, hogy szabadon szárnyalhatnak a szavak, mert senki nem tesz rájuk zablát!

Szájkosár nélkül, cenzúrázatlanul közvetítem önmagam, sugárzok, és te azonnal fogod az adást. Nem kell amiatt aggódnom, hogy amit kimondok, bajt hoz rám. Megértesz, és megértelek. Érdekelsz, és érdekellek. Törődsz velem, és törődöm veled. Számíthatok rád, és számíthatsz rám. Megfújom a kávét, és körbe-körbe forog rajta a hab, gyorsan a repülő idővel. Egy délután is csak egy óra.

Amikor nem jössz el, vagy hosszú ideig nem látlak, mindig csak a történet elejét tudom, vagy a végét, de a többi fájón hiányzik. Néha a közepe marad ki, éppen a lényeg az, ami nálad van. Ilyenkor üres leszek, de a csésze nem, mert számodra mindig tele töltöm, még a legnagyobb bajban is. Ha mégis valamiért nem vagy itt, mert nem tudtál eljönni, a kávém mellé felidézem a korábbi találkozóinkat, ami melegséggel tölti el a szívemet.

FORRÁS: UNSPLASH

Amikor befontam a hajad, amikor kibeszéltük a randikat, a kapcsolatokat, a családi gondokat vagy az egyéni szorongásainkat. Ezeket ritkán mondtuk ki, de mindig őszintén, tisztán, kendőzetlenül. Amikor felnőtt fejjel hintáztunk a játszótéren, vagy a hosszú, mély tartalmú sétákat. Azokat a napokat, amikor már több volt mint elég, de mégis mindig meghallgattál, és amikor én is meghallgattalak.

A tanácsaidra gondolok.

Úgy sajnálom, hogy annyiszor nem fogadtam meg őket, mert önfejűen döntöttem a meggondolatlan szívemre hallgatva. Amikor megsérültem, mindig segítettél bekötözni a sebeimet, és elhoztad a kávénkat, hogy a szomorúság gödrének szélén együtt ülj velem és letöröld a könnyeimet.

A kávé a mi közös nyelvünk, a kültéri mohás fa asztalnál a sárga székeken ülve mindig együtt sírunk és együtt nevetünk a múlton, a jelenen, a fájdalmakon – örümünkben, de néha tehetetlenségünkben is. Soha meg nem valósuló terveket szövünk, irreális célokat kitűzve egymás realitásai vagyunk, mert az embernek mindig szüksége lesz a barátjára. U.i.: Elindulok hozzád. Ha viszek egy kávét, ugye beengedsz…?

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Kell egy barát, aki átsegít múlton és jelenen… appeared first on Igazinő.

Néha, amikor egy szomorú napon arra ébredek, hogy fáj az élet, bár semmi okom nincs rá, előveszem a gömb alakú gondokat, forgatom őket és töprengek kicsit fölöttük. Leveszem a táskát a hátamról, és kipakolom a múltat. Zsibvásárt csinálok a nappaliból, és a fejemben árulom őket. Vevő az sosem akad, mert minden fájdalmunk, minden sebünk a sajátunk.

Bekapcsolom a legszomorúbb zenét, és ott ülök a múltam fölött óriásként, miközben odabent a múltam tornyosul fölém. Vannak ezek a fránya fájdalmak mindig egy behatárolhatatlan helyen – azt hiszem, ott lehet a lélek, ami vándorol a testben. A traumák nem mindig ártanak nekünk, olykor tőlük válunk egésszé és bontakozik ki az a láthatatlan énünk, ami belül csendesen megbújt korábban.

Több művész életében is egy trauma kellett ahhoz, hogy igazán jót alkosson, és előbújjon a tehetsége. Sokan már születésükkor, vagy egészen fiatalon szembesültek a traumákkal vagy abnormalitásokkal. Frida Kahlo balesetet szenvedett fiatal felnőttkorában egy busz és egy villamos ütközésekor, vagy Picasso, aki légzés nélkül született, és csak akkor adott életjelet, amikor elérte nagybátyjának a szivarfüstje.

Lehet ez a trauma esemény, tragédia, érzelmi ráhatás, bármi válhat azzá, ami nagyon mélyen, negatívan megérint bennünket. A traumák minden ember életében jelen lévő kis gomolygó fekete foltok a lélekben, megfoghatatlan rémálmok. Ez az, ami nem változott soha a történelem során. Ez az érzés időtlen. És időről időre át kell gondolnunk, hogyan fordíthatjuk a saját előnyünkre őket.

FORRÁS: UNSPLASH

De mire tanítanak minket a traumák? Nincs kollektív megoldás, egyéni, egyedi megoldások vannak. Néha a nehéz helyzetek nem azért jelentkeznek az életünkben, hogy teljesen tönkretegyék a mindennapokat, hanem azért jönnek, hogy megmentsenek bennünket – hogy végre lépjünk, tovább, előre, és ne hátra. Van, hogy egy probléma még kényelmes, és nem fáj eléggé, hogy továbbinduljunk.

Azonban amikor végre felkerekedünk, egy észhez térítő atyai pofonként tölti ki a semmit a szívben. Sokszor a mélybe taszítanak, de onnan felfelé csodaszép út vezet, és a végén gyönyörű meglátni a világot és a lehetőségeket. Minden nehéz helyzet tanít, erősebbé, okosabbá tesz. Segít logikusabb döntéseket hozni, és egyre nagyobb értéket ad a pozitív, boldog perceknek.

Minden csak azon múlik, mi honnan akarjuk nézni a saját életünket.

Hogy eléggé fáj-e már az élet ahhoz, hogy merjünk változtatni, merjünk fordítani a sorsunkon, és a táskából kipakolt zsibvásárt végre valahol tényleg magunk mögött hagyjuk egy lomtalanítás során. Vajon el tudom őket teljesen felejteni? Ennek ellenére soha, de ez rendben is van így. Hiszen nem elfojtani készülök, egyszerűen csak hátrahagyni.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Néha egy fájdalmas trauma segít, hogy változtass az életeden! appeared first on Igazinő.

Azt érezzük, hogy aki lemaradt, az kimarad, de a valóságban miből is? Erős, kritikus gondolatok kavarognak a fejemben, holott én is szorongatom a telefont és olvasom a híreket, zenét hallgatok, összeírom a bevásárlási listát egy megosztható applikációban. Vezetem a menstruációmat a naptárban, belépek a netbankba, szétnézek az ismerőseim posztjai között, szinkronizálom az okos órával.

Megnézem, mennyit aludtam éjjel, és végül beírom egy appba az elfogyasztott kalóriákat. Tulajdonképpen ott van benne az egész életem. Annyi lehetőséget nyújt az internet és az applikációk, hogy gyakran beszív minket a virtuális valóság. Néha elgondolkodom rajta: vajon miért nézünk többet a telefon képernyőjére, mint a szeretteink szemébe? Ők is csak a telefonon keresztül részei már az életünknek?

Ülünk az orvosi váróban, 10-ből 9 ember a telefonját bámulja, és hopp, te vagy az egyetlen, aki nem, mert te őket figyeled. A legtöbben csak sorra magukba szívnak néhány haszontalan információt pár percre, majd kiokádják magukból gyorsan, hogy újra legyen légüres tér az agyban a folyton forgó haszontalan és pótolható információ tömegnek. Soha többé nem előhívható képek.

Tulajdonképpen a pörgetés olyan, mintha stand by üzemmódba tennénk magunkat, kikapcsolnánk az agyunkat, és droidok módjára néznénk végig a megjelenített tartalmat. A telefont nézzük a családi ebéden, a romantikus vacsorán, az ágyban, a tömegközlekedésen, sétálva. Vezetés közben, mert hát csak el kell váltani azt a számot, ami épp nem tetszik, és a Messenger-üzenetre sincs idő tovább várni.

FORRÁS: PEXELS

Telefonozunk a kádban ülve, a wc-n, a konyhában, amíg megfő a tészta, várakozás közben, néha még tévénézéskor is. A képernyőt bámuljuk kirándulás közben a szép látkép helyett, a munkahelyen, a kávé mellé, felkeléskor és lefekvéskor. Mennyi információ érhet bennünket ez idő alatt! De vajon hol fogyott el az értékes beszélgetés és tartalom, amit egymással megosztanánk?

Hol hagytuk el a kíváncsiságot egymás élete iránt, vagy a mindennapok kis történéseit, amiket megoszthatnánk egymással? Összetartozunk, és közben közénk áll a világ, hálót feszít közénk, miközben egy légtérben ülünk, és az agyunk egészen máshol jár. Mellettem ülsz a kanapén és így is képet küldesz nekem, ami aranyos és vicces egyben.

Reagálok rá, talán szóban is elmondom, milyen jó, de nem nézek föl. Mert most már ez az élet, kevesebb szemkontaktus, kevesebb beszéd, helyette több jelenlét az online térben. Ha leülsz egy metrón vagy a villamoson, csak nézz körül: hány ember telefonál vagy pörgeti a Facebookot éppen? Mindig nagyon hálás vagyok, amikor egy könyvet olvasó embert látok, vagy valakit, aki a másikra figyel, megérinti, kérdez, mesél és hallgat.

Értékes másodpercek azok, amikor valaki olyannal töltjük az időnket, akire szívesebben nézünk, mint a telefon képernyőjére.

Akinek jobban érdekelnek a szavai, mint az, hogy pittyent a telefonom, mert Messengeren keresnek. Néha belegondolok, mennyivel többet beszélgettünk régen, és mennyivel több minőségi idő volt, amit odaadtunk egymásnak. Talán legközelebb, ha eljön a szülinapunk vagy a karácsony, mindannyiunknak ezt kellene kérnünk.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Többet nézel a telefonodra, mint a szeretteid szemébe? appeared first on Igazinő.

Evidens néhány férfi szemében. Hiába volt sokkal gazdagabb a kisugárzásom, és magabiztosabb még a mosolyom is. Jöttek az apróságok – a figyelmetlenségem, hogy gyakran nincs nálam zsebkendő -, és azonnal a felhúzott szemöldök, majd a mondat: nem vagy igazi nő. A súlyfelesleg miatt, amin évek alatt többször dolgoztam, hogy megváljak tőle, de körém nőtt, mint egy védelmi háló, szintén elhangzott: így nem vagy igazi nő, nem tudok úgy nézni rád.

Így csak barát alapanyag vagy, meg talán egy egyéjszakásra vagy egy barátság extrákkalra beférsz. De nem vállalnak fel. Miért nem? Mert szerintük nem vagy elég jó nekik. Nem vagy igazi nő,  ha nem salátát eszel, hanem steaket kérsz. Ha kék színű csík van a hajadban, vagy ha rövidre vágatod. Ha túl magas vagy, esetleg nagyobb a lábad.

Ha kicsi a melled, és még az A-s melltartó is túl nagynak bizonyul, ha lapos a feneked, és még esetleg szögletes is. Ha nem sminkelsz, nem tökéletesen sima a bőröd, vagy ha nem kifogástalan minden nap az outfited. Nem vagy az, ha nem hordasz magassarkút, és nem tudsz szexin táncolni. Nem vagy igazi nő, ha nem vagy elég készséges az ágyban, ha nemet mondasz arra, amire a másik már nagyon vágyna.

Nincs tökéletes járásod, nem tudsz vonulni, és nem úgy nézel ki a fotóidon, mint egy influencer, mert pocsék a fotó arcod, téged élőben kell látni. Nem vagy igazi nő, ha nem eped el érted legalább 5 férfi egyidőben, vagy ha nyáron nem bikiniben vagy a strandon, hanem egy többet takaró darabot választasz. Nem vagy igazi, ha nem vagy bevállalós, vagány, merész.

FORRÁS: UNSPLASH

Vagy ha éppen lusta voltál kimosni kétheti szennyest, és kupi van a lakásodban, még ha csak ideiglenesen is. Nem vagy az, ha túl sokat viccelsz, mert az amúgy is a férfiak sportja, és egy nő inkább szép legyen, mint vicces. Nem vagy igazi nő, ha nincs egy kis fekete ruhád, szexi fehérneműd, ha unalmas vagy az ágyban, vagy nem szereted legalább 20 féle pózban csinálni.

Nem vagy igazi nő, ha szürcsölve eszed a levest, vagy zuhanyozás közben mosol fogat, miközben végigcsorog a vádlidig a fogkrém habja. Persze akkor sem vagy az, ha folyton picsogsz és hisztizel, ha válogatsz. De az sem jó, ha túl egyszerű és rugalmas veled minden, mert akkor meg azért hagynak el, mert habkönnyű az élet, és hát tudjuk, egy igazi nő jól megszívat, mielőtt odaadja magát.

Mennyi helyzet, amire az ember megkapja a visszajelzést! Bár ízig-vérig ő az igazi, a megismételhetetlen, az egyedi és káprázatos nagybetűs Nő, mégis a szemére vetik, hogy a legkevésbé sem az. Mert nem felel meg annak a sablon sztereotípiának, amint néhány férfi megálmodott magának.

Te hányszor kaptad már meg azt a bizonyos “nem igazi nő” címkét? Én mindig akkor voltam/vagyok a legigazibb nő, amikor hagynak önmagam lenni, tündökölni akkor is, ha nem vagyok tökéletes. Vagy ha csak egy pizsamában popcornt habzsolva kócos hajjal nézem a kedvenc sorozataimat.

Akkor vagyok igazi, ha magamnak igazi vagyok, mert a legfontosabb nőiesség belülről jön.

És amikor valaki elfogadja a nem tökéletes valóságot, és szereti azt az egyediséget, amit nyújtani tudok, akkor leszek neki és saját magamnak is én az a bizonyos igazán igazi. Nem egy tömegcikk, amit leemel a polcról. És nem kell, hogy mindenki annak lásson, a végén elég lesz, ha ketten így gondoljuk, te és én – mert mi tudjuk azt az igazságot, amit más talán nem is lát.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Az igazi nő nem polcról levehető tömegcikk! appeared first on Igazinő.