Lehettünk volna szeretők. Egymás gondolatai. Lehettél volna a levegő, amit belélegzek, és a fájdalmam, amit minden nap elengedek magamból. Lehettél volna a férfi, akire megéri várni, aki nem bánt, nem sért, nem szegez a falnak és nem érezteti, hogy csak egy vagyok a sok közül.

Lehettünk volna eltévedt utazók, akik ugyanarra az útra léptek. Akik kézen fogva zuhannak a mélybe és később együtt repülnek a magasba. Eltévedt utazók, akik biztos pontjai lesznek egymásnak. Akik nem szégyellik elmondani a legféltettebb titkaikat, akik mernek csupaszra vetkőzni egymás előtt.

Lehettünk volna testvérek, olykor lehettél volna bátyám helyett bátyám, akinek megengedem, hogy féltsen, hogy úgy lásson, ahogy senki ezen a Földön. Aki kiabál velem, ha nem jó irányba megyek, ha érthetetlenül cselekszem, mégis történjen bármi, szeretettel öleli körbe a szívem.

Lehettünk volna nagy álmodozók, akik sosem ismerik el, hogy nem akarnak a valósággal szembenézni, akik hagyják, hogy ringassa őket a képzelet, mert ott nincs fájdalom, nincs csalódás, nincs nélküled, nincs nélkülem.

Lehettünk volna egymás sebei, mert úgysem lett volna jövőnk. Te erős vagy, én melletted túl gyenge. Te sebezhetetlen, én helyetted is sebezhető. Te egy küzdő, én egy megelégedő. Te Férfi, én Nő.

Lehettünk volna őszinték, tudod, amikor nem hagysz hátra szó nélkül, amikor nem csak a veszekedés éltet már minket, nem ez lobbantja be a tüzet, nem ezért nem lép egyikünk sem. Lehettünk volna szerelmesek. Gyerekesen vagy felnőttesen, egyetértésben vagy veszekedősen. Megélhettük volna a felismerést, hogy nem akarunk egymás nélkül élni ebben a világban, mert megéreztük, hogy képesek vagyunk önmagunknál még egymást is jobban szeretni.

Lehettünk volna egymás csalódásai. Amikor nem tudjuk félretenni az elvárásainkat. Amikor az igényeinket képtelenek vagyunk formálni. Amikor minden cselekedet ellenére sem vagyunk képesek egymás mellé megérkezni.

Forrás: Unsplash

Lehettünk volna emberek gerinccel. Akkor történhetett volna bármi is, sosem felejtjük el a legfontosabbat, hogy nem élünk vissza egymás szeretetével, nem használjuk ki egymást és nem felejtünk el szólni, ha valami már nem jó. Ahol tisztelet van akkor is, amikor már minden elveszett.

Annyi minden lehettünk volna egymásnak. Egy szép emlék, egy soha véget nem érő barátság, egy jó lecke, ami közelebb visz önmagunkhoz, egy beteljesületlen szerelem, amire mindig jó lesz visszagondolni.

Helyette lettünk egymás szívében az üresség. Az évek során felgyűlt, túl sok kimondatlan szó fojtotta el a torkunk, olyan sokáig vártunk. Annyit veszekedtünk. Hagytuk, hogy felemésszen bennünket a szeretetlenség. Hagytuk, hogy minden pillanatban egyre távolabb kerüljünk. Már nem voltunk ott. Nem láttuk egymást. Úgy küzdöttünk egymás ellen, mintha minden, amit valaha szerettünk egymásban, sosem jelentett volna semmit.

Lehettünk volna egymásnak, egymásért. Szeretetben.

Lehettünk volna a minden.

Nyitókép: Unsplash 

The post Mi ketten lehettünk volna egymásnak a minden appeared first on Igazinő.

Olyankor úgy érzem, hogy iszonyatos erővel húzza ki valaki a lábam alól a talajt azzal, hogy elveszi tőlem azt, akit szeretek. Akihez emlékek fűznek, akinek sokat köszönhetek, aki olykor minden létező szerepet képes volt betölteni, csak hogy jobban érezzem magam. És ez az a pillanat, amikor haragszom az Istenre is, mert elveszi az igazán jókat, és marad a sok megválaszolatlan kérdés és a bűntudat.

A veszteséget mindannyian máshogy dolgozzuk fel.

Amit én 1 hónapja érzek, az a soha el nem múló üresség belefonódik a mindennapjaimba. Csak az idő erejébe tudok kapaszkodni, remélve, hogy jobb lesz és az üresség helyét egyszer majd felváltja az elfogadás és a megszokás(?).

Augusztusban édesanyám kórházba került – már ez óriási stressz volt, hiszen legyen szó bármilyen betegségről, a szeretteinket egészségesen akarjuk látni és félünk, ha nem így van. Anya kijött a kórházból, utána egyik napról a másikra a kutyám úgy döntött, befejezi földi létét.

Forrás: Unsplash

Tudom, az állatokkal kapcsolatban a vélemények megoszlanak. De el kell fogadnunk, hogy mindenkinél máshogy nyilvánul meg a szeretet. Nálunk ő családtag volt. 13 évesen, a születésnapján aludt el. Vele nőttem fel. Megnyugtató volt a tudat, hogy akármikor hazamegyek, ő ott vár. Az egyetlen, aki feltétel nélkül szeretett, mindegy, épp mit tettem aznap. A szívünkhöz nőtt, és most tanuljuk, hogy milyen az élet nélküle.

A 13 év alatti berögződések még velünk vannak.

Amikor ebéd közben lepillantunk egy percre a földre, de már nem kunyerál ott senki. Amikor még óvatosan nyitjuk az ajtót, nehogy megüssük vele, de már nem fekszik ott. A boltban még odapillantunk a hipoallergén tápokra – vagy egyszerűen csak jó lenne játszani vele, hallgatni a szuszogását. Érezzük a hiányát. Pótolhatatlan.

Majd utána „keresztanyám” távozott. Az idézőjel azért van, mert hivatalosan nem vagyok megkeresztelve. Ő mégis kisebb koromtól kezdve ezt a szerepet töltötte be a szívemben is, és az életemben is.

Amíg otthon laktam, sokat voltam nála. Vigaszt nyújtott, amikor a szüleim veszekedtek. Tanácsokat adott, amikor nem értettem, mi történik körülöttem. Szerettem nézni, ahogy főz. Úgy nyíltam meg előtte, ahogy senki előtt sem. A kedvességével és a humorával mindig levett a lábamról, nem maradt soha választásom, vele csak őszintén lehetett beszélni. Csodás édesanya, nagymama és feleség volt.

A teljes igazság az, hogy képtelen voltam sírni. Minden nap égetem a gyertyát és hiszem, hogy a helyen, ahová ment, béke van és nyugalom. Nem fáj semmi. Melegség van és ott van mindenki, akit egykor elveszítettünk. Hinni akarom, hogy az ott más.

Mégis minden este gyötör az üresség, a kérdések, amik maradtak, hogy vajon tettem-e eleget. Vajon elég kedves voltam-e, tudta-e, hogy szeretem, mert már olyan régen mondtam… Vajon mennyi fájdalmat cipelt a szíve – és ugye én nem voltam közöttük?

Minden nap várom, hogy kiszakadjon a torkomból az a nagy gombóc, amiben a még el nem sírt fájdalmaimat gyűjtöm. És ilyenkor mindig rájövök, hogy nem az elmorzsolt könnycseppek mutatják, ki mennyire fontos, hanem az érzés, amit hagyott. A szeretet, ami soha nem szűnik meg, hanem láthatatlanul él tovább.

Nyitókép: Unsplash

Sales munkatársat keresünk az IgaziNő csapatába!

Releváns munkatapasztalat előny, de nem elvárás. Olyan kollégát keresünk, aki ugyanannyira beleteszi szívét-lelkét a feladatába, ahogy azt mi magunk is tesszük. Jelentkezz: info@igazino.hu

The post Gyászollak, és közben bűntudat kínoz… appeared first on Igazinő.

A levélírás közepén tartottam, nagyon elkaptam a fonalat, éreztem, hogy a rengeteg tanulás meghozza a gyümölcsét, amikor a csoporttársam vad tollkapcsolgatásba kezdett. Milyen érdekes, hogy az agyam a kellemes dolgokat nem veszi úgy észre, mint az idegesítőeket. Úgy repült rá a tollkapcsolgatás hangjára, mint gyöngytyúk arra a bizonyosra.

Ez ment hosszú percekig, és mit mondjak, rohadtul idegesített. Végül húsz perc után szóltam a srácnak, hogy legyen oly kedves és ne csinálja már tovább, mert megőrülök. Jót nevettünk rajta, mert ő észre sem vette. Így jött az ötlet, hogy beleásom magam az emberek idegesítő szokásaiba és készítek róluk egy listát, amit kommentben ti is kiegészíthettek…

Vigyázz, kész, rajt – jajj de idegesít, amikor valaki…

 1. Ajtóstól ront a házra. Jó, hát elfelejtette megtanulni, hogy illik kopogni.

 2. Elfelejti kidobni az üres WC papír gurigát, inkább visszateszi a helyére dísznek.

FORRÁS: UNSPLASH

 3. Teli szájjal beszél és kicsit sem zavarja, hogy hullik a kaja a szájából, mondja tovább.

 4. Rákontráz arra, amit te mondtál és mindig van egy „az semmi, nekem bezzeg...”.

 5. Olyan közel áll hozzád, hogy úgy érzed, belemászott az aurádba és legszívesebben elküldenéd a fenébe. Vagy legalábbis megkérnéd, hogy tartson már 2 lépés távolságot.

 6. A frissen felmosott padlón gond nélkül átgyalogol és elintézi egy „bocsival.”

 7. Amikor buszon utazol vagy moziban ülsz, és a székedet lökdösi a mögötted ülő a térdével.

 8. Olyan hangosan csámcsog, hogy azért imádkozol, csak túléld ezt a közös kajálást…

 9. Lusta felemelni a lábát és inkább elcsoszogja az összes cipőjének a talpát.

 1O. Evés közben az orrát piszkálja. Tudod. Úgy…

 11. A telefonját nyomkodja, miközben te egy fontos dologról mesélsz neki.

 12. Nem érti, amit mondasz, mégis azt mondja, hogy érti. Végül teljesen mást csinál, mint amit kellene, de a lényeg, hogy érti, amit mondasz.

 13. Percenként a haját pakolgatja ide-oda, mint egy soha véget nem érő hajlakk reklámban.

 14. Szőrtelenítéskor a mosdókagylóban vagy a kádban hagyja a bundáját.

 15. Bármilyen lehetetlen helyen képes körmöt vágni és otthagyni.

 16. A futópadra is alsógatyát akaszt, majd azt mondja, hogy te voltál.

17. Ordítva beszél és nem tudod lecsitítani. Igen, ilyen ez a vehemencia.

 18. Úgy tesz, mintha nem hallaná, amit mondasz, közben nagyon is résen van és pontosan tudja, hogy ezt te tudod.

 19. Azt mondja, majd holnap megcsinálja. Holnap pedig majd jön egy újabb holnap. És a holnapok soha nem érnek véget, a feladat pedig gyűlik.

 2o. A legtökéletesebb szelfit akarja megcsinálni a közös kajálásotokról, és mire elkészül a kép, te éhen halsz.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Idegesítő szokások, amik az őrületbe kergetnek… appeared first on Igazinő.

Ezért aztán másképp reagálnak helyzetekre, és nem képesek felvenni a kapcsolat dinamikáját. Inkább egyedül maradnak vagy félve kezdenek egy szerelembe – pedig nem lesznek kevésbé jó társak azért, mert szorongásaik vannak. Én lassan 5 éve szorongok, hullámzóan, és ez az az állapot, ami felett nem lehet hatalmat gyakorolni.

Egy állandó küzdés, amiben sokkal nehezebb az egyensúlyt és a belső nyugalmamat stabilan tartanom. Elég egy szó, egy nem várt reakció, elég az érzelem kifejezésének hiánya, a teljes érdektelenség egy olyan embertől, akitől nem erre számítok. És én felülök arra a hullámra, ami majd jól földhöz vág. Szaporán ver a szívem, izzadok, tövig rágom a körmöm és elkezdek félni, hogy valamit elrontottam.

Nem akarom ezt. Nekem ez nem jó. Ez pedig nem azt jelenti, hogy elvárom a környezetemtől, hogy mindig kedvesen, szép szóval, a szívemet ringatva fejezzék ki magukat. Ez az elmém játéka, amivel nekem kell tisztában lennem és odafigyelnem. Nekem kell megoldást keresnem rá. De véget nem érően sok munka eredményeként már nem engedem, hogy a környezetemre olyan mértékben kiterjesszem ezt az érzést, hogy mindenkit elüldözzek magam mellől.

Éppen ezért gyakran előfordul, hogy egy nyugodt pillanatomban csodálattal nézem a páromat, és azon kattog az agyam, mennyire lehet nehéz velem élnie. Szerencsés vagyok. Mérhetetlenül empatikus, és soha nem akar ellökni magától a nehezen kezelhető, felcsattanó reakcióim és érzelmeim miatt. Inkább próbál megérteni. Képes őszintén szeretni, velem örülni a jó periódusaimban és támogatni a nehezebb napjaimon.

FORRÁS: UNSPLASH

Kevés igaz barátom van, de róluk is elmondhatom ugyanezt. Egy szorongó embert türelemmel kell szeretni. Sokkal érzékenyebbek és impulzívabbak vagyunk az átlagnál. Tisztában kell lenni vele, hogy általában irracionális gondolatok gyötörnek minket. Valójában nincs többre szükségünk, csak hogy ítélkezés nélkül valaki mellettünk legyen és meghallgasson.

Ezért leírok néhány dolgot, amire nem árt figyelni. 

Előfordul, hogy a semmiből, indokolatlanul idegesek és feszültek leszünk. Nem a külvilág felé, hanem inkább befelé fordulunk a problémáikkal. Ha ilyet tapasztalsz, azzal segítesz a legtöbbet, ha lehetőséget adsz az illetőnek, hogy egyedül rendezhesse a dolgait.

Ha dönteni kell, az mindig nehézséget okoz. Nem azért, mert nem vagyunk képesek határozott döntéseket hozni. Egyszerűen a szorongás következtében, amit az adott helyzet vált ki, hajlamosak leszünk elbizonytalanodni és hezitálni.

Azoknak az embereknek, akik hajlamosak a szorongásra, nagyon fontos, hogy érezzék: a kapcsolat, amiben élnek, biztonságos a számukra. Tudom, hogy ez minden szerelemnél igaz és nem kell ehhez szorongónak lenni – mégis, egy kapcsolat elmélyülése ebben a helyzetben sokszorosan fontossá válik.

Egy szorongó emberrel még az sem könnyű, hogy hetekkel előre lebeszélj valamilyen programot. Ugyanis nem szereti, ha „kötelező” feladatai vannak, még akkor sem, ha valójában tudja, hogy ez lenne a normális. Gyakorta marad inkább otthon, vagy egy spontán jövő ötletet szívesebben választ.

Hajlamos sokszor elmondani, hogy mennyire szeret és megköszönni, hogy az élete része vagy. Ez nem egy kétségbeesett bizonygatás, egyszerűen csak fontos neki, hogy kimondja, amit érez. És nincs megnyugtatóbb és gyógyítóbb érzés a szeretetnél…

Azt is jó, ha tudod, hogy a szorongók rossz alvók hírében állnak. Függetlenül attól, hogy mikor alszanak el, a hajnali órákban felébrednek. Ilyenkor elég egy ölelés, egy testi kontaktus, és újra vissza alszanak.

Egy szorongó ember folyamatosan feszegeti a határait, nem csak önmagáért, hanem a környezetéért is. Ezeket az erőfeszítéseket értékelni kell – mert biztonságosabban lépked tovább, ha érzi, hogy a sikereit más is látja, elismeri és támogatja.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Egy szorongó embert türelemmel kell szeretni… appeared first on Igazinő.

A konfliktusoknál – amiket általában én kezdeményeztem, mert lelkileg abszolút nem volt képes a támaszom lenni – mosta kezeit, hiszen ő szólt. Jó szöveg volt, sokáig takarózott vele, én pedig megettem, amit főztem. Az egyik legnagyobb harcom volt, de a mai napig nem bánom. Végigmentem az összes szakaszon, amin ember képes, ha úgy dönt, hogy megpróbálja megülni azt a lovat, ami bizonyos idő után állandóan ledobja.

Minden alkalommal találtam benne valami hívogatót, csábítót. Különlegesebbnek láttam, mint az eddigi férfiakat, akikkel beszélgettem vagy akikhez valaha közöm volt. Minden találkozásnál azt éreztem, hogy felrobban a szívem a mérhetetlen nagy szeretettől, és nem akartam megválni ettől. Szerettél már te is így valakit, ilyen rohadtul határtalanul? Szinte eszemet vesztettem.

Úgy éreztem, megéri kitartani, hogy ez a kontrollálhatatlan szerelem érzés nem lehet véletlen. Hogy az idő majd a segítségemre lesz. Úgy éreztem, álarcot visel, ami mögött egy olyan ember bújik meg, akinek igenis van szíve. Csak nem mutatja meg akárkinek. Méltóvá kell válni rá. (Tévedtem. Nincs annyi idő a világon, hogy méltóvá válj egy ilyen ember szerelmére, mert nem akarja.)

Mindenféle abszurd szöveget kitaláltam magamnak, csak ne adjam fel a reményt, hogy képes lesz megérkezni mellém és társai leszünk egymásnak. Évekig egy közösen alkotott illúzióban éltünk, amiben ő jól érezte magát, én pedig csak türelmesen vártam. Senki nem kényszerített rá, ez az én döntésem volt.

Forrás: pexels.com

Nem tudom pontosan felidézni, mikor érkeztem meg ahhoz a ponthoz, hogynem ő, hanem én kerültem az első helyre, de évek teltek el. Mintha megláttam volna magamat kívülről, és nem tetszett, amit láttam. Azt hittem, jót teszek, ha egy biztonságos bázist biztosítok neki. Én voltam a nő, aki mindig megbocsátott, akihez úgyis bármikor visszajöhetett. Aki mindig ugyanakkora szeretettel fogadta – és ezt ki kellett használnia.

Csak sokára vettem észre, hogy én lettem a nő, aki kezdett meghalni belülről, aki kizsigerelve érezte magát. Pedig csak érzelmi biztonságra vágytam. Számtalanszor gondolkodtam rajta: talán, ha elérhetetlenebb lettem volna, titokzatosabb, másabb, akkor is így alakul-e? De ma már biztosan tudom, hogy igen, mert ez róla szólt.

Olykor próbáltam úgy viselkedni vele, ahogy ő velem, de végtelenül szánalmasnak éreztem lesüllyedni a szintjére. Egyre ritkábban találkoztunk, egyre kevesebbszer reagáltam az üzeneteire, hiába kopogott, nem engedtem be. Olyan körforgás volt ez, amiből már ki akartam szállni. Végül, amikor tudtam, hogy képes vagyok a döntésem mellett kitartani, egy pillanatra beengedtem és elbúcsúztam tőle.

Tiszta vizet öntöttem a pohárba, amit már régen kellett volna. Hagytam megfakulni, majd elillanni ezt a kapcsolatot. Nem kapaszkodtam bele szép szavakba, hiú ábrándokba, nem akartam többet félni. Nem opció akartam lenni. Nem tökéletességre, hanem valódiságra, őszinteségre, jelenlétre vágytam. Hónapok teltek el, amikor egyik este megkeresett.

Szeretett volna visszatérni ahhoz a nőhöz, aki évekig minden cselekedete ellenére is visszafogadta.

Képtelen volt elfogadni, hogy megváltoztam és már nem vágyom rá. Ő még mindig az együtt megélt emlékekbe kapaszkodott és hiányolta azt az illúziót, amiben jól érezte magát. Én viszont olyan erősen képzeltem el nélküle az életem és adtam helyet benne másoknak is, hogy végül észrevettem a szebbet, a jobbat, a hozzám igazán méltót. És az álomnak nem volt más esélye, mint megvalósulni.

Nyitókép: pexels.com

The post Éveket áldoztam egy férfira, aki nem tudott kötődni… appeared first on Igazinő.

Meddig kell ezt eltűrni? Hány alkalom után érzed, hogy ez teher? Hogy amit te mondasz, azt nem hallja senki. Hogy erre te nem vagy már kíváncsi, és nem azért, mert árad belőled a rosszindulat, hanem mert te pontot tettél oda, ahova ő vesszőt. Mikor tud végleg elfogyni a türelmed és vetsz be minden lehetséges megoldást ellene? Például letiltod minden felületről, mert a szép szó itt már nem segít, hiába minden.

Vajon, ha ezt teszed egy emberrel, akit egykor szerettél, az mit jelent? Önző lettél? Vagy inkább csak kiálltál magadért? Felvállaltad a határaidat? A mai világban mennyire számít ez kegyetlenségnek vagy lélekölésnek? Rosszul kell éreznünk magunkat emiatt? Szerintem nem, de én sem gondoltam mindig így.

Annyira próbáltam megfelelni és ezáltal mindenkit magam mellett tartani, hogy nem vettem észre, erre semmi szükség. Pár hónappal ezelőtt elkezdtem „szelektálni”. Mert azt éreztem, hogy abban a környezetben, ami körülvesz, egyszerűen már nem érzem jól magam. Persze megvolt az oka. Elbúcsúztam azoktól, akik többször kihasználtak, amíg én rózsaszín felhős örök barátságba ringattam magam velük kapcsolatban.

Azoktól, akik nem voltak velem őszinték. És azoktól is, akiknek a fejében évek óta egy használati tárgyként jelentem meg, mint nő. Valljuk be, hogy minden emberi kapcsolatnál kell, hogy legyen határ – én ezt viszonylag későn húztam meg. Sokáig bemagyaráztam magamnak, amikor bizonyos emberek megbántottak, hogy most ez csak egy rossz időszak, de amúgy ő nem ilyen.

FORRÁS: UNSPLASH

Biztosan lenyugszik majd. Biztosan átgondolja a dolgot. Pedig így utólag már tudom, ő akkor volt igazán önmaga. Például, nem tudtam megérteni, hogy miért mond rám egy számomra barátnak hitt ember rosszakat, ha nem egyezik vele valamiben a véleményem. Miért beszél ki a hátam mögött ahelyett, hogy szemtől szemben mondaná?

Miért nem áll szóba velem egyik napról a másikra minden magyarázat nélkül, és mikor jutottunk idáig? Majd rájöttem, hogy ez róla szólt és nem rólam. Nem tudtam megérteni, hogy évek múltán miért kell elhinnem a volt pasimnak, hogy szeret, miközben ez akkor sem volt őszinte szeretet, amikor együtt voltunk. Más bugyijában nyúlkálni, miközben épp „szeret” –  számomra nem ilyen a szerelem. És ez megint csak róla szólt, és nem rólam.

Egyre több ilyen helyzetbe kerültem és úgy éreztem, hogy én már nem tartok itt. Vallom, hogy férjünk meg egymás mellett. Mindenkinek lehet véleménye, csak tudjuk tisztelettel közölni úgy, hogy nem tiprunk el vele másokat. Vagy tudjunk elsétálni onnan, ahova nem akarunk tartozni – de ne szórakozzunk a másik érzelmeivel.

Én már rég nem vagyok egy szögről leakasztható lány, aki hagyja, hogy egy férfi a sáros lábát törölje belé. És sajnálom, hogy ez még mindig „divat” egyeseknél – de hiszem, hogy egyre kevesebbek esnek ebbe a hibába. Én már nem tudok mindenféle őszintétlenséget megbocsátani, egyszerűen nem fér bele. Hiszek abban, hogy nem önzőség megtanulni jól dönteni és megválni emberektől, ha már nem fér bele az értékrendembe az, amit csinálnak.

Hiszen az életem az enyém, én döntöm el, milyen társakkal töltöm meg.

És ha úgy érzem, itt az ideje, akkor továbblépek. Levedlem magamról mások sztereotípiáit, levedlem magamról a mártír szerepet. Nem sajnálom tovább, hogy már nem akarok oda tartozni, ahol nem szerettek igazán. És nem érzem rosszul magam azért, mert nem hat meg más könyörgése. És aki ezt nem képes elfogadni, hanem hónapokig „üldöz”, akkor a lelki jólétem érdekében letiltom és továbbmegyek. Mert ez az én életem.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Ma már könyörtelenül kizárlak az életemből, ha bántasz… appeared first on Igazinő.

Az egyetlen unoka, akit nemcsak elhalmozni szerettek minden széppel és jóval, hanem önzetlenül szerettek szívük minden erejével. És arra ösztönöztek már kicsi koromtól kezdve, hogy cselekedjek mindig szívből, és soha ne szégyelljem kimondani azt, amit érzek. Mert ebben lakozik a valódi erő az élethez.

Nemcsak azt a számtalan jótanácsot, rengeteg közös sütemény sütést, nemcsak azt a megingathatatlan bizalmat hordom a szívemben, ami kimondatott velem mindig minden örömet és bánatot, hanem azt is, ahogy a nagyszüleim szeretni tudták egymást. Tudom, hogy a világ változik, és hogy ami az 1900-as évek közepén még megmásíthatatlan volt, az a mai világban már egy teljesen más formában nyer létjogosultságot.

Tudom, hogy manapság már hamarabb válunk meg azoktól, akiket nem szeretünk. Hamarabb mondunk nemet, engedünk el embereket, döntünk úgy, hogy nem teszünk helyzetek, emberek megértésébe több energiát – és talán ez így van jól. Szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam, ahogy a nagyszüleim minden nehézség ellenére is kitartanak és szeretik egymást.

Az én délceg katona nagyapám 11 évvel idősebb volt mamánál, akit a szülei nagyon féltettek, mégis minden délután kiszökött az udvar hátsó bejáratánál. Mert mennie kellett, vagy ahogy ő mondta: „Mert a szívnek nem lehetett parancsolni.” És minden fenyítés ellenére a kettejük szerelme beteljesült. 44 éven át szerették egymást.

FORRÁS: UNSPLASH

20 évesen megkérdeztem nagyapám, aki akkor már 4 éve élt mamám nélkül egyedül, hogy mi a titok. Hogyan szeretheti két ember egy életen át egymást? Ekkor papám vissza kérdezett: „Úgy érted, kincsem, hogy hogyan szeretheti két ember a síron túl is egymást? Ez nem könnyű feladat, de elmondom neked, én mit gondolok.

– A szerelem egy olyan szövetség, amiben képes vagy látni a másik hibáit, mégis jobban szereted őt annál, minthogy ezért egyből kalapot emelj.

– A szerelemhez és a másik fél megértéséhez sokszor türelem kell, és nem szabad tiszteletlennek lenni senkivel sem csak azért, mert valamit nem úgy csinált, ahogy mi csináltuk volna.

– Hangos szóval, fenyegetéssel, fenyítéssel nem érhetsz el a másiknál semmit, csak azt, hogy bezárja a szívét előtted és hoppon maradsz.

– Meg kell engedni a szívnek, hogy szeressen, másképp nem megy.

– A szerelem egy olyan állapot, amelyben jobban látod a másikat, mint magadat, és mindent megteszel azért, hogy boldognak lásd, akivel megosztod a mindennapjaidat. Ezt úgy hívják, önzetlen szeretet.

– A szerelem egy csapatmunka. Segítettem nagyanyádnak főzés közben, segítettem betegség közben, segítettem őt minden helyzetben, amikor kétségei támadtak. Segítettem neki bevásárolni, elvittem őt világot látni, teljesítettem a vágyait, mert az én boldogságom az volt, amikor őt boldognak láthattam, és ez mindig kölcsönösségen alapult.

– Számtalan nehézség volt az életünkben, mégis mindent túléltünk együtt. Soha nem feküdtünk le haraggal a szívünkben, mert mindent megbeszéltünk.

– Tiszteltük az otthont. Ott már egymásért voltunk, az ajtó előtt ledobtuk az aznap terhét.

– Ha valamilyen probléma jött, csakis a megoldásra figyeltünk.

– Dicsértük egymást. Mindig figyeltünk egymásra. Nem volt nehézség a másik kedvében járni.

– És talán a legfontosabb, hogy elfogadtuk egymást, mert ez az elfogadás hozta magával azt a bizalmat, ami kitartott egy életen át.

Nagyapám még 9 évig élt mamám nélkül, de soha többé nem volt már az az ember, aki előtte.

És talán attól vált az ő szerelmük az én szememben különlegessé, olyanná, amire szeretek emlékezni, mert láttam, ahogy mamám halála után sem szűnt meg őt tisztelni és szeretni a szíve.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Nagypapám elárulta, hogyan tudták 44 évig szeretni egymást… appeared first on Igazinő.

Megrögzötten vágytam a szeretetre, de nem tudtam saját magamnak sem megfogalmazni, hogy mi az az érzés, amit ennyire keresek. 27 éves voltam, amikor először egyedül voltam. És tudod, mit éreztem? Felszabadulást. Természetesen az elején még nagyon hiányoztak azok a már jól megszokott dolgok, amiket egy kapcsolatban kaptam. Fázisaim voltak. És leginkább az önsajnálat programja futott nálam.

Például, hogy azért vagyok egyedül, mert csúnya vagyok, mert béna vagyok, mert hülye vagyok, mert nálam csak jobb nők vannak. Azért vagyok egyedül, mert nem vagyok szerethető, mert az apám sem kíváncsi rám, akkor más férfi miért lenne? Azért vagyok egyedül, mert nem voltam elég kitartó, mert mindenkiben a hibákat láttam már, mert nem találom azt a szeretetteljes érzést, amit keresek, amiben megnyugodhatok.

Elítéltem saját magam. Megköveztem saját magam. És őszintén, eszembe sem jutott, hogy bármi dicséretre méltót találjak magamban. Azt hiszem, mindenki képes önmagát annyira sajnálni, hogy az már szinte fáj. Ha nem is mindenki, mert nem illik általánosítani, ne haragudj, én tudtam. Világbajnok voltam benne. Kerestem azt az átütő pillanatot, amikor ez megváltozott.

Egy nagyon kedves barátomnak köszönhetem, amikor szó szerint megfogta a két vállam és erősen megrázott. Azt mondta: „Most kezdődik életed egyik legszebb időszaka, ismerd meg magad, és ne rinyálj tovább, szedd össze magad, fordítsd az előnyödre az érzéseidet, szeretlek.” Akkora hatást gyakorolt rám minden kimondott szavával, hogy esélyt adtam magamnak.

FORRÁS: UNSPLASH

Életemben először megengedtem, hogy olyan legyek, amilyen vagyok, és ne olyan, amit mások szerettek volna. Az egyedüllétet és a társas kapcsolatot is a szenvedéssel társítottam, mert túl sokat láttam abból, hogy az ember képes szenvedni együtt is, és képes szenvedni egyedül is. Aztán egyik reggel úgy keltem fel, hogy én meg képes leszek boldogan élni egyedül is, és mással is.

Érdekelni kezdtek a gondolataim, az érzéseim, érdekelni kezdtek a döntéseim miértjei. Emlékszem, szörnyen mérges voltam akkoriban, mindig mindenért másokat hibáztattam, miközben mindenki csak annyit tehetett meg velem, amennyit én megengedtem. Óriási kitartás, küzdelem és erő, barátok és álmatlan éjszakák sora kellett, míg képes voltam szembenézni azzal az emberrel, aki 27 évig gyűjtötte a fájdalmas pillanatokat és soha nem beszélt róla őszintén.

Rengeteg könyvet olvastam közben, iskolába jártam, ahol pontosan ezekről tanulhattam, és tényleg olyan emberek vettek körbe, akiktől bátran kérdezhettem. Akiknek megnyílhattam, akik értettek, akik valószínű már pontosan átmentek azokon a fázisokon, ahol én még csak evickéltem. És újra elestem, majd felkeltem. Nagyon untam az egészet, de mentem…

Sokszor éreztem, hogy hiányzik mellőlem valaki, hogy ezt jobb lenne ketten csinálni – de amikor jött valaki, és ketten csináltuk, nem tetszett. Akkor ismét tudtam, hogy még mindig egyedül a legjobb nekem, és az ember nem használati tárgy, hogy legyen, aztán másnap már ne legyen. Végül csupaszra vetkőztettem magam önmagam előtt, és sorra vettem az eddig megélt éveket, döntéseket.

És az elszalasztott lehetőségeket is, hogy ne fájjon már annyira, hogy kiöljem magamból azt a sóvárgást, hogy „mi lett volna, ha…” 4 évbe telt, mire megtanultam: nem az a szeretet, ha az arcomba mondják, hogy „szeretlek”, hanem ahogy bánnak velem, ahogy szólnak hozzám, ahogy foglalkoznak velem. 4 év volt, mire kimásztam a szarból, és nagyon messze még a vége, de már könnyebb.

Először magamon gyakoroltam, én hogyan vagyok képes szeretetteljesen viselkedni magammal. A mai napig nehéz, de nem a tökéletességre törekszem. Nekem az egyedül töltött évek rengeteget adtak – és tudom, hogy történet és történet között is rengeteg a különbség. Főleg, mert soha nem érezhetjük ugyanazt, amit a másik.

Lehet mondani, hogy én még fiatal vagyok, még előttem az élet, még küzdhetek, még álmodhatok. De akkor is hiszem, hogy egy idősebb, tapasztaltabb, meggyötört szívű embernek is jár a boldogság, hogy itt nem beszélhetünk arról, ki mennyi idős, mert nem hihetjük azt, hogy lemaradtunk a nagy szerelemről vagy a boldog pillanatokról.

Hiszem, hogy új esélyt adni egy nagy veszteség után óriási kockázat, de a szív megérdemli, hogy boldogan dobbanjon, szeretetben és békességben.

És ha ez egyedül jó, akkor legyen egyedül. Ha pedig társsal a kézben, akkor vele. Egy dolog a fontos csak: szeretetben élni. És be kell vallanom, hogy én a szeretetteljes életre valójában egyedül voltam képes őszintén felkészülni.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Boldog magányban várom, hogy egyszer szerethessek! appeared first on Igazinő.

Az ember nem is gondolná, hány ezer nőt érint Magyarországon, és hány millió nőt érint az egész világon. Magyarországon több mint 200.000 nő, míg a világon összesen 190 millió nő szenved tőle. Az endometriózis egy nőgyógyászati kórkép, amelyben a normális esetben a méh belső felszínén jelenlevő méhnyálkahártya a méh üregén kívül is megtalálható.

Szinte bármely szervet képes érinteni, legyen szó akár petefészek, petevezeték, hólyag, bél, végbél, rekeszizom, hasfal hashártyája, mellkas, műtéti hegek, de akár orrüreg érintettségről is. Kialakulásának oka egyelőre ismeretlen. Az orvostudomány szerint a hormonok és az immunrendszer is szerepet játszik a betegség kialakulásában, de a genetikai öröklés sem kizárható tényező.

Az endometrium szövet görcsöket, fájdalmat, vetélést, meddőséget, ezenkívül pedig puffadást, derékfájdalmat, lábzsibbadást, nehézlégzést és egyéb más problémákat is okoz. Attól függően, hogy hol helyezkedik el és melyik szervet érinti. A fájdalom teljesen egyéni és eltérő lehet. A menstruáció előtt gyakran jelentkezik fájdalom, hiszen ugyanúgy igyekszik leválni az endometrium szövet, ahogy ilyenkor normális esetben a méhnyálkahártya.

Míg a méhnyálkahártya képes kiürülni a szervezetből, az endometrium szövet nem tud. Ez elhelyezkedéstől függően okozhat elzáródást, összenövéseket, hegesedést és gyulladásokat. Ez a fájdalom minden nap minden percére hatást gyakorol akkor is, amikor igyekszik az ember nem tudomást venni róla. A legrosszabb esetekben nem elég, hogy megcsonkítja a nőt, de elvesz mindent, amit csak tud. És talán ez túl drámai kifejezés, amiért elnézést kérek, mégis igaz.

FORRÁS: PEXELS

Ezért nagyon fontos, hogy ha fáj a menstruáció, ha fáj a szexuális együttlét, ha alhasi panaszok vannak, ha fáj a vizeletürítés, a székletürítés, ha túlzottan sokszor puffad a has, akkor azt komolyan kell venni. Egy ilyen betegség hatással van a testre, a lélekre, és mentálisan is nagy terhet rak az elszenvedőjére. Hatással van a környezetre, a munkára, a családra, a barátokra, az egész életre, aminek elfogadásához sok türelem szükséges.

Vannak jobb és rosszabb periódusok. Olykor olyan fájdalom gyötri az embert, hogy nem képes kikelni az ágyból, nem képes elvégezni a szokásos, napi feladatokat. Nem képes örülni, pozitívan hozzáállni a helyzetéhez, csak reménykedik, hogy a lehető leghamarabb megszabadul a fájdalomtól és újra teljes életet élhet.

Minden túlzás nélkül hiszem, hogy az endometriózisban szenvedő vagy már kigyógyult nők, vagy akik megtanultak vele együtt élni, mind egyéni hősök. Mind küzdők. Mind olyanok, akiknek a története fontos. Nálam 1 éve diagnosztizálták a bélérintettségű endometriózist. 12 évig szedtem fogamzásgátlót, mert tinédzser koromban az első menstruációm nem jött meg magától.

A húszas éveim végén egyre többet gondoltam a családalapításra, és úgy éreztem, ideje a testemnek önállóan működni. Nagyon erős menstruációs görcseim voltak. A hasam akkorára puffadt, hogy a barátaim azzal ugrattak, biztosan terhes vagyok. Képes voltam elsírni magam a legapróbb dolgokon is. A testem produkálta a terhesség tüneteit. Fájt az együttlét. Hirtelen hangulatváltozásaim voltak.

Gyakorta volt hasmenésem, olykor hánytam is, és olyan derékfájdalom gyötört, hogy sokszor felülni sem tudtam – a menstruáció elmúlása után sem. Nem akartam elfogadni, hogy ilyen fájdalommal kell leélnem az életem. Végül a sokadik nőgyógyász észrevette, hogy baj van. Észrevette a cisztákat, az összenövéseket, a bél érintettséget. Két hét leforgása alatt megműtöttek, még pont időben (Németországban).

A műtét sikeres volt abból a szempontból, hogy megszűnt a derékfájdalmam, és a menstruáció sem fáj már úgy. Az összenövések oldásra kerültek, a cisztákat eltávolították, és a bélszakasz is tisztításra került. Hormonálisan azonban még nagyon messze vagyok az egészségestől. Új étrendem, más életmódom lett. Bennem van a félelem, hogy nem lehet gyerekem, hogy más, új fájdalmakkal kell megküzdenem, más, számomra elfogadhatatlan érzésekkel kell szembesülnöm – de nem adom fel.

Meséld el te is a történeted, nem vagy egyedül!

Az Endometriózis Magyarország egész márciusban az ország több városában segítő rendezvénysorozattal készül, illetve az Endometriózis Szakértői Csoport is sok segítséget nyújt.

Endometriózis Magyarország

Endometriózis Szakértői csoport

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Az endometriózis hónapja: Ez a betegség mindent elvesz a nőktől! appeared first on Igazinő.

Gyerekkoromban megszámlálhatatlan dolog szerepelt a listámon, például: ha majd felnövök, ügyvéd leszek és megvédem a jókat a kevésbé jóktól. Aztán inkább orvos akartam lenni, hogy minél több embert megmenthessek a haláltól vagy attól, hogy ne élhesse meg az álmait. Majd tanárnő akartam lenni, szerettem az irodalmat, verset mondani, szavaló versenyekre járni. Utána egyszerűen csak boldog akartam lenni, miközben azt sem tudtam, hogy kell.

A családi idillt sosem lengte körül a boldogság érzése. Talán pont emiatt vágytam rá annyira. Utána kapcsolatra vágytam, de 20 évesen még nem fogalmazódott meg bennem, hogy egy kapcsolat önmagában nem garancia a boldogságra. Akkor még nem tudtam mennyi energia, fájdalom, önmegismerés és önfelvállalás kell ahhoz, hogy a kapcsolat stabil és boldog is legyen.

Egy dolgot tudtam mindig is: ha bejártam az utam, és kikötöttem amellett az ember mellett, akit őszintén szeretek és tisztelek, akkor szeretném a legfontosabb lépést megtenni a képzeletbeli listámról. Családot alapítani. Nem szerepelt a gondolataimban soha annak a lehetősége, hogy ezt majd nem tehetem meg. Hogy ezt a kegyet az élet elveheti tőlem, vagy csak rengeteg küzdés árán adja majd nekem.

Nem szerepelt a gondolataimban egy olyan élet, ahol nem áll mellettem a gyerekem. Ahol nem érezhetem a bőre illatát, nem foghatom a kezét, nem mehetek anyák napi ünnepségre, nem aggódhatok érte, nem mesélhetek neki ezer meg egy történetet, nem nézhetem, ahogy felnő. Nem lehetek büszke rá. Nem szerepelt a gondolataimban, hogy ezek nekem majd kimaradnak.

FORRÁS: PEXELS

Hogy lassan ennyi idősen mégis úgy hozza a sors, hogy egyszerűen nem vállalhatok gyereket, mert a testem nem képes rá (most, még, egyelőre – tudom, vannak csodák és számos lehetőség). De ahogy a szavak eljutnak a tudatomig, és már nemcsak felfogom, hanem érzem is azt, amit hallok, az kudarc. Az kurvára fáj, az szétszakít, azt az érzést én nem akarom.

Ez az érzés maga a pillanat eredménye, amikor úgy érzem, búcsút int a hitem. A hitem, ami jó sok éve velem van. De nem adom fel csak azért, mert egy orvos azt mondta, amit egy nő nem akar hallani. Elég kitartó vagyok, és hinni akarom, hogy fordulhat a kocka. Nem tudom, mit érez egy férfi, ha élete szerelme azt mondja: „Nem lehet gyerekünk.” Azt tudom, mit érez egy nő.

Ezer meg egy késszúrás a szívben nem elég szemléltető – ha hirtelen nem kapnék levegőt, az sem lenne elég fájdalmas ehhez képest. Gondolatban végigveszem az összes bűnöm, amiért ezt érdemelhetem. Vagy talán a tettek, amikért nem kértem bocsánatot. A hibák, amiket a mai napig nem dolgoztam fel. De nem jutok dűlőre.

Ilyet senki sem érdemel, és nem is célravezető így gondolni. Ilyet egy nő sem érdemel. Ilyet egy férfi sem érdemel. Ilyet egy család sem érdemel. Azonnal bekapcsol nálam a vészvillogó, és nem elég, hogy önmagam hibáztatom azért, hogy ide jutottam, de a nőiességem is megválni látszik tőlem. Nem akarok ezzel eggyé válni.

Mit kell ilyenkor tenni? Mondja meg valaki!

Minden érzést, gondolatot hagyni kell megélni, mert ennek a folyamatban helye van, de soha nem beletörődni és küzdeni tovább, míg lehet? Azt hiszem, igen. Azzal kell kezdenem, hogy visszaszerzem a hitem, és tovább látom azt a jövőt, amiben van gyerekem.

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Mi lesz, ha a betegségem megfoszt az anyaságtól? appeared first on Igazinő.