A Facebook-falam tele van a terápiába járó fiatal felnőttekről szóló viccekkel. Arról, hogy szorongunk, szégyenkezünk, szarul vagyunk. Évek óta nem aludtunk 8 órát egybefüggően, legalább egy stresszbetegséggel küzdünk, és vannak pillanatok, amikor inkább feladnánk az egészet. A depresszió olykor megbénít: csak fekszünk magzatpózban a takaró alatt, és nem akaródzik kikászálódnunk az ágyból.

Néha lábon kihordunk egy random pánikrohamot, aztán mégis összeszedjük magunkat, és csináljuk tovább. Hát ilyen az érzékeny idegrendszerű emberek élete a mai túlhajszolt világban. A mémek pedig arra jók, hogy legalább röhögni tudjunk a saját nyomorunkon. Szerencsére ma már nem övezi olyan tabu a lelki problémákat, mint mondjuk 20 évvel ezelőtt, és a helyzet várhatóan tovább javul majd.

Ma már jóval könnyebb azoknak, akik – hozzám hasonlóan – érzelmi zavarokkal küzdenek. A szorongás és depresszió egyébként sem válogat, bármikor, bárkire lecsaphat az élete során. Egy rokonomnak például olyan gyomorgörcsöt okozott az új állása, hogy egy hét után felmondott. Még az álomfizetésért sem volt hajlandó Xanaxon tengődni, és én nagyon büszke vagyok rá, amiért kiállt magáért.

Az én barátaim is megszokhatták: van, hogy képtelenség kimozdítani itthonról, mert egész egyszerűen töltekeznem kell. Feldolgozni, ami az azelőtti napokban történt és felkészülni arra, ami a későbbiekben vár rám. Ha az ember ennyire hajlamos mindent a szívére venni, akkor bizony szüksége van az extra pihenésre, mielőtt újra belevetné magát az izgalmakba.

FORRÁS: UNSPLASH

Mindezt csak azért meséltem el, hogy aláhúzzam, én aztán megértem, ha valaki nincs jó passzban. Bal lábbal kelt fel, nem ez az ő napja, hete, hónapja vagy épp éve – ahogy azt a Jóbarátok főcímdalában énekelték. Ilyenkor igyekszem támogató jelenlétet nyújtani, vagy épp támogatóan lekopni az illetőről, ha úgy érzi, ezzel többet segítek.

Na, de mi a helyzet azokkal, akik egyfolytában a lelki betegségükkel takaróznak?

Ezek az emberek úgy menekülnek a saját rosszullétükbe, mint ahogy a lusta gyerekek lobogtatják a felmentést a tesióra előtt. Gézuka fájlalja a fejét, kérem, tessék felmenteni! Persze, senki semmit nem fog számonkérni azon, akinek papírja van róla, hogy neki valami fáj. Hiszen emberek vagyunk, nem szörnyetegek. Eddig oké.

Csakhogy vannak Gézukák, akiknek egész tanévben fáj a fejük, csak tesizni ne kelljen. És vannak olyan meglett nők és férfiak, akik azzal hárítanak el minden felelősséget, a felnőtt viselkedés minden terhét, kihívását és szépségét, hogy ők szarul vannak. De nem kedden, szerdán és csütörtökön. Nem is pár hónapig vagy pár évig. Ők örökké és rettenetesen szarul vannak, hát mit nem lehet ezen megérteni?!

Hiszen ők csak annyit kérnek, addig álljon meg a Föld és alkalmazkodjon hozzájuk az egész bolygó. Így persze könnyű megúszni az életet: fél évre lelépni kitisztítani a fejedet, amikor egy pár éves gyerek apja vagy. Olykor szerelmet vallani egy nőnek, hogy aztán máskor ignoráld, ha épp úgy tartja a kedved. Félrekefélni, hiszen te megmondtad, hogy nem tudod türtőztetni magad – nem árultál zsákbamacskát!

Bejárónőként és bébiszitterként használni a csajokat, hogy főzzenek, mossanak rád, majd ha jobb passzba kerülsz, megfeledkezni a létezésükről is. Évekig nem jelentkezni egy barátnál, aki mindig ott volt neked, meghallgatott, időt, energiát fektetett a kapcsolatba. Ingyen munkát várni el egy szakember havertól, akinek két jó szóval terveztél fizetni érte – persze azzal is majd akkor, ha nem leszel szarul.

Mindezért pedig talán még sűrűn bocsánatot is kérsz, ha bárki felelősségre vonna. „Ne haragudj, kérlek” – esedezel töredelmesen. Hiszen a másik csak nem fog belerúgni abba, aki már egyébként is megalázkodott és a földön fekszik! Persze, vannak súlyos, folyamatos gyógyszerelést igénylő pszichiátriai betegek, akik tényleg soha nincsenek igazán jól. De megfelelő kezelés mellett még ők is képesek úgy, ahogy egyben tartani az életüket.

A fent említett hőseinket viszont nem kell félteni: nagyon is lelkesen vetik magukat az élet örömeibe. Ha viszont a felelősségre vonás árnyéka vetül rájuk bármiért, amit ígértek, állítottak vagy cselekedtek, akkor hirtelen szarul lesznek. És olyankor másra sem vágynak, mint hogy macskamód szétdobják magukat, és dögönyözze őket valaki.

Hogy valóban szenvednek ilyenkor? Meglehet. De hogy a másiknak milyen lelki károkat okoz az ő viselkedésük, azzal már nekik semmi dolguk. Különben sem látnak túl a maguk határain. Hiszen a pszichológus néni is megmondta, ők depisek, nárcik, bordik, pánikosak, figyelemzavarosak – jár tehát nekik a felmentés. Felmentés korrektség, szavahihetőség, emberség és megbízhatóság alól.

Nem véletlen, hogy vetésforgóban cserélődnek körülöttük az emberek. A barátok, szeretők addig tartanak ki mellettük, amíg csontra le nem szívják őket és rá nem jönnek, hogy semmit nem kapnak az odaadásukért cserébe. Persze, a fent említett helyzetek némelyike néha belefér. Hiszen vannak napok, amikor az ember hangulata kicsit „szottyos”, és másra sem vágyik, mint egy buksi simire vagy jó éjt puszira.

Ilyenkor számot is tarthat némi extra gondoskodásra.

Ilyenkor elnézik neki, hogy felrúgja a korábbi terveket és elvonul, hogy a sebeit nyalogassa. Csakhogy nem lehet minden nap ilyen nap. Ahogy az a szigorú nevelőnő, Margaret Thatcher mondta: figyelj a tetteidre, mert szokásokká válnak, a szokásaid pedig a jellemeddé válnak. Hát, az ilyen emberek jelleméről nem sok jót lehet elmondani. És mivel a nárcizmusra nincsen gyógyír, érdemesebb elkerülni őket – mielőtt még te leszel tényleg szarul.

Nyitókép: Unsplash

The post A lelki betegséged nem kifogás rá, hogy sz@r alak vagy! appeared first on Igazinő.

A világon bárki, Kovács Marcsika bérszámfejtőtől José Manuel mexikóvárosi tortillatekerőig kötelezőnek érzi közzétenni, hogyan vélekedik inflációról és klímaválságról. Atomtámadásról és rezsicsökkentésről, császárral szülésről és transzneműségről. „Már ne is haragudj, de nem értem, te hogy kaphattál erről papírt!” – röppen azonnal a válasz, ha bárki bármit megoszt egy szakmai csoportban, a biokémikusoktól a szempilla sztájlisztokig.

Ha tortadíszítő oldalon osztod meg a kreációdat, akkor a tortadíszítéstől tiltanak el az idők végezetéig. Már egy állatkertben született mongúzkölyökről posztolt hír alatt is lendületből küldenek vissza a náci vagy komcsi felmenődbe. „Na és ez meg kit érdekel? Ki vagy te? Mit tettél le az asztalra? Ülj le, egyes!” – puffognak a panelmondatok, akárhányszor megtöri a csendet valaki.

Legutóbb épp a kedvenc rádióműsorom készítői kapták meg: „Magyaráz itt három ismeretlen majom a semmiről! Gratulálok!” – kommentelte egy feketeöves gondolkodóbajnok. A számos évadot megélt, közéletet, társadalmat, kultúrát boncolgató műsor felvétele alá. Pedig a három „majom” legalább létrehozott valamit: méghozzá egy műsort, amit egy népszerű csatorna elég nívósnak talált ahhoz, hogy felvegye a repertoárjába.

Pedig a cikkíró legalább megírta a cikket, aminek a döntő többség csak a címét olvasta el, és az a cikk egy lap szerkesztője szerint megütötte a közlési színvonalat. Dehát Kovács Marcsika úgy van vele, neki is kijár egy pódiumnyi hely. Szerinte valaki az ő orra alá is mikrofont dugott, akkor is, ha maga képzelte oda. Abba harsogja hát minden frusztrációját, szorongását, kételyét – de persze ez beismerhetetlen, így a hangerővel kompenzál, és inkább az észosztó szerepét húzza magára.

FORRÁS: UNSPLASH

Akkor is, ha igencsak kis tányérból osztogatja, amiből aztán nem lakik jól senki. Persze, mindehhez bőségesen hozzápakol a bulvár is. Előbb faggatják Rubint Rékát a helyes élet mikéntjéről, mint mondjuk Farkas Attila Mártont vagy Feldmár Andrást. Azok meg kik és mit tettek le az asztalra?! Na ugye???

„Megkérdezték a cápát, jó dolog-e a vegetarianizmus, de ki kérdezte az embert?” – hogy Karinthyt idézzük, hiszen a jelenség nem új keletű. Dehát éppen én, egy kifejezéskényszeres újságíró, hobbi rádiós mondom ezt? Amióta élek, elképesztően nagy a szám. Hamar megtanultam beszélni – egy nappal sem akartam késleltetni a dolgot -, és azóta nem is fogtam be igazán.

Azt viszont beláttam, nem az számít, épp hányan figyelnek oda. Így talán egy halmazban vagyok a kommentelőkkel. És jól is van ez így. Nem zavar, ha nem tetszik a szövegem. Nem zavar, ha ez a cikk szerinted hülyeség, mert a véletlen törvénykönyve szerint úgyis akad valaki más, aki szerint nem az. Hálás vagyok, hogy megírhatom az aktuális agykitörésemet – és tudom, ez ugyanazon a jogon jár nekem, mint Kovács Marcsikának.

Bizony, a digitális közlések kilencvenöt százaléka szemétre való. Fülsiketítő ez a lárma. De egyetlen rosszabb dolog van nála: a csend. Hiszen ha nem lenne szemétkupac, honnan tudnánk néha kihalászni egy-egy igazgyöngyöt?

Szóval, csapjunk lármát!

Üvöltsük ki magunkból mindannyian! A szemetet úgyis elhordja a szél – de aki érvényesen szól, az előbb-utóbb megtalálja az övéit. Azokat, akiknek valamit adni tud, és akik cserébe odafigyelnek rá.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Mindenhez értesz és szuperokos vagy – az interneten… appeared first on Igazinő.

A haja kusza, a szeme püffedt, táskás. Sértődötten néz, mint akivel csúnyán elbántak, de nincs kit felelősségre vonnia érte. Első ránézésre azt hittem, te vagy, és a gondolattól szinte megtántorodtam a reggeli verőfényben. Hazajöttél volna? És ha igen, akkor épp engem keresel? Az elmúlt években gyalázkodó üzenetek tucatjait zúdítottad rám a közösségi oldalakon.

Általában ébredés után láttam őket, és egyből tudtam: éjjel kettő tájékán, rengeteg kokó és még annál is több pia hatására fogalmazódtak. Felkelve már emlékezni sem fogsz rájuk. A szövegeid zagyvák. Aligha lehet belőlük kisilabizálni, mire is utalsz. Kevés a szó, amit hiba nélkül írnál le, az a képességed pedig végképp elveszett, hogy értelmes mondatokká rendezd őket. 

Szinte látlak, ahogy behullázva pötyörészel. Olyan, mintha szűretlenül öntenéd rám, amit éppen feldob a tudatalattid: cenzúra nélkül harsog a Delírium Rádió. De miért utálsz te engem ennyire? Pénzösszegeket kérsz rajtam számon, amiket korábban a beleegyezésem nélkül költöttél rám. A családommal fenyegetsz, akiket nem ismersz.

Mindenféle ribancnak lehordasz, amiért összejöttem valakivel, akivel te akartál összehozni, és akivel már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Máskor pedig azért írsz, hogy bocsássak meg. És tudod, inkább ez utóbbit tartom fenyegetésnek: dühöt ugyanis nem váltasz ki, inkább a sajnálatnál fogva tudsz időről időre visszarántani. Ilyenkor fogadkozol, hogy megváltoztál.

FORRÁS: UNSPLASH

Felbukkantál úgy egy éve is, egy normális fiú oldalán. Kisimultál, a tekinteted tisztább volt, mint az addigi években bármikor. Sajnos ez az aranykor nem tartott tovább néhány hónapnál, ahogy a józanságod sem. Jött a hívás a klinikáról, ahová önként bevonultál, de ott is hagytad fél nap elteltével. Előtte azért elküldted a fotót a véres kezedről, amivel szétverted a falat. Addigra már csak én maradtam neked.

Régen, emlékszem, még összeszaladtunk egy páran az ilyen hírek hallatára. Megtárgyaltuk, amit mindig: hogy szívünk szerint legalább egy évre bedugnánk téged egy rehabbal vegyes pszichiátriára. Csakhogy felnőtt nő vagy. A döntést nem hozhatja meg helyetted senki más – te pedig legfeljebb negyed óra után megunod bármilyen intézmény vendéglátását.

Persze, ez a krízis lezárult, ahogyan a többi is. Nemsokára már nevetgélve hívtál. Vettél egy átlátszó hátizsákot, abban akartad magaddal vinni a munkába a bengáli macskádat, ezt a félig ragadozó állatot. Hát, az ilyen ötleteidhez kellett volna asszisztálnom. Máskor hazarepültél és nálam vendégeskedtél volna, amikor a Ferihegy és a belváros között nyomod veszett.

Estig kutattunk utánad, amíg ki nem derült: már a repülőről a biztonságiak szállítottak le, és egyenesen a detoxba vittek. Másnap már arról érdeklődtél, nem bánjuk-e, ha este lelépsz pókerezni. Közben bevágtál pár feles vodkát a délutáni szunyához – azt mondtad, másképp ez nem megy -, majd kivirultan ébredtél, és olyan lehengerlő kompetenciával nyomtál végig egy Zoomos állásinterjút, hogy én is azon nyomban felvettelek volna. 

Így ment ez: felbukkantál, és mindenkit elkápráztattál a fellépéseddel. Néhány hónap múltán viszont jöttek a bajok. Például elmulasztottál beérni a délelőtti megbeszélésre, és egy éjszakai SMS-cunamival mentetted ki magad. A szép pályafutásnak így mindig az elbocsátás vetett véget.

Ez a ciklus ismétlődött a barátaiddal is: túlfűtött rajongással imádtad, hogy aztán a földbe taposd őket. A barátok viszont idővel felnőttek, és nem voltak hajlandóak tovább tapsikolni a sírgödörig tartó menetelésedhez. „Na, gyere át, ne bánkódj! Mindenki le van szarva. Majd csinálok csirkét rizzsel, és veszünk egy üveg bort” – mondtad mindig, ha valamiért le voltam törve az egyetem után.

Ilyenkor aztán mindent helyretettünk az albérleted szőnyegpadlóján ücsörögve. Fiatalok voltunk, sokszor magányosak abban a távoli, hideg városban, de ott voltunk, hogy reményt adjunk egymásnak. Aztán a szombati üveg bort már egyedül ittad meg: hétköznap, reggel, délben, este. Kevés voltam, hogy ellentartsak a gravitációnak, ami magával rántott téged.

Jöttek hát helyettem mások: kétes alakok, lecsúszott nők és szemét férfiak, akik végigtrappoltak a lelked romjain. Mégis engem hordtál el mindennek, velem ezt lehetett. Aztán már velem sem. Egyetlen embert ismerek, aki még elolvassa, amiket írogatsz neki. Ő sem szeretetből, csak azért, hogy ne az ő lelkén száradjon, ha majd megtalálnak. Mert egyik reggel majd megtalálnak. 

Szóval, ezért szorult össze a gyomrom, amikor megláttam azt a csajt az utca másik oldalán.

Valójában bűntudatom van. A mai napig segítenék bármiben, ha az visszahozna téged – hiányzik az az okos, céltudatos, tehetséges nő, akinek irdatlan nagy szíve volt. Tudom, hogy ott él  ma is valahol a romok alatt. Megérdemelné, hogy felhozzuk a fényre. Csakhogy ma már nem vállalok ilyen kockázatos mentőakciót. Kérlek, bocsásd ezt meg nekem.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Az alkoholizmus győzött – már nem küzdök tovább érted! appeared first on Igazinő.

Az elmúlt pár hétben már több forgatókönyvet is legyártottam a fejemben. Na jó: először akkor fogant meg bennem a gondolat, amikor még csak gyülekeztek az orosz csapatok a határ túloldalán. Dehát gondol az ember mindenfélét, és egy részét ki sem mondja, mert még ő is hülyének nézi érte saját magát. „Ugyan, miért vagy ennyire paranoid?” – tettem fel magamnak a kérdést újra és újra.

Hiszen az elmúlt másfél évtizedben egyik nemzetközi krízis jött a másik után, és mindből kilábaltunk valahogy. Emlékszem, milyen volt a gimi és az egyetem közt munkát keresni Londonban, amikor 2008-at írtunk. Örülhetett, akit felvettek poharakat törölgetni a sarki kocsmába. Emlékszem, ahogy a halottak nevét böngésztem a terrortámadás után a Bataclanban: ugye nem volt köztük valamelyik párizsi barátom is?

Az meg mintha tegnap lett volna, amikor másfél nap alatt rabolták le a Spar polcairól a lisztet és a vécépapírt. Két tavasszal később már csak a fejemet csóválom, ha visszagondolok rá, hogy még a maszkhoz is csak gumikesztyűben voltam hajlandó hozzáérni. Egyszóval megéltünk már egyet s mást ahhoz, hogy tudjam, ilyenkor gombnyomásra kapcsol be a katasztrofizáló gondolkodás.

A tudattalanunk addig gyúrja a propagandát, a híreket és a clickbait-címeket, amíg szörnyet nem teremt belőle. Igaz, ez a mostani mintha minden eddiginél közelebbről csattogtatná felénk a fogait. A szorongás ráadásul nem ismer árnyalatokat, csak feketét és fehéret. Előbb kapcsol be, mint hogy tudnánk, egyáltalán mivel állunk szemben. Ez is így van rendjén, hiszen az ősember sem állt neki a kardfogú tigris pofáját méricskélni, kivárva, amíg a ragadozó ráveti magát.

FORRÁS: PEXELS

Ennek a szorongásnak aztán magyarázhatom, hogy NATO-tagország vagyunk, és úgysem vonódunk be egy világháborúba. Hogy az oroszoknak csak Ukrajna kell, nagy falat lenne nekik bármi más. Hogy nem is azért kapcsolták le Csernobilt, és ennek a jeges tekintetű szociopatának sem érdeke bedönteni a világot, mint egy rakás dominót.

Másrészt: mégis honnan az istenből tudhatnánk, mi várható? 

Ki állíthatná, hogy látja a helyzet kimenetelét? Aki reggeltől estig csügg a híreken, az sem értesül másról, mint ami az átlagember szintjére leszivárog, és a média még átszűri néhányszor. Szóval, ahogy a mondás tartja: csak azért, mert paranoid vagy, még nem biztos, hogy ezúttal tényleg nem üldöznek. A pánik mellett ráadásul van itt valami mélyebb, ösztönösebb megértés is.

Hogy évek óta, lassan, apránként csúszik szét az a világ, amibe beleszülettünk. Könnyen lehet, hogy mostantól már valóban semmi nem lesz ugyanolyan. A gazdasági következményeket is évekig nyögjük majd, és ez még a legeslegnyugisabb forgatókönyv. Meghökkent, hogy mindezt már az ügyfelem is tényként kezeli.

Hogy érdemes-e egyáltalán elhúzni valahová? Ezt még egyikünk sem tudja. Mindenesetre elmondom neki, hogy a trópusi országban, ahol már éltem, van egy kellemes város, ahol a pénzem a dupláját éri. A világ egyik elfeledett szegletéről beszélek, ahol még nincsenek atomfegyverek. Ott talán megadatik még néhány év hesszelés az óceánparton, és elég azon feszengeni, hogy nem barnulok olyan szépen, mint a mellettem fekvő.

Ahogy ezt fejtegetem, hirtelen összeszorul a torkom. Eszembe jut a szomszéd kutyája, ahogy csaholva elém szalad. Meg az eldugott park a Szabadság-szobor alatt. A barátaim, akiknél mindárt jön a második baba. A nagymamám egy város széli idősek otthonában. Vajon tényleg, újból itt tudnám hagyni ezt az egész kócerájt?

Talán még egy kicsit maradok, még egy kicsit reménykednek. Megpróbálok nem félni és inkább kinevetni érte önmagam. De biztos, ami biztos: a fél szemem mindig a híreken, a másik meg az egyenlegemen, hátha kedvem támad lefoglalni egy repjegyet, csak oda.

Nyitókép: Pexels

The post Ha elérne minket is a háború, te elmenekülnél? appeared first on Igazinő.

De vajon milyen jogon ítélkezünk azok felett, akik éppen jót próbálnak cselekedni másokkal? „Istenem, még ennek is volt pofája kirakni az ukrán zászlót? Életében nem tett két fűszálat se keresztbe senkiért!” – puffog Kinga a rokona Facebookját nézegetve. Vállat vonok: zászlót kirakni tényleg apró gesztus. Annyit mégis jelez, hogy a rokon a józan többséghez sorolja magát, és nem akar háborút.

– Lehet, hogy ő éppenséggel képmutató, de egyébként egészen példátlan az összefogás. Emberek százai jelentkeznek befogadni másokat. Ennek akár örülhetnénk is, nem gondolod? – kérdezem.

– Hát nem! – vágja rá Kinga. – A magyarok eddig utálták az ukránokat, nem igaz? Akkor meg most minek kell ezt a színjátékot előadni? Oda ne rohanjak! Itthon is van elég éhező, akiknek eddig is segíthettek volna.

Döbbenten hallgatom. Vajon az ő olvasatában tényleg ennyire másképp fest a helyzet? Nem így ismerem Kingát, aki könnyekig hatódik egy féllábú kiskutya sztorijától is. Hazafelé végig azon töprengek, mi játszódhat le most benne. Végül arra jutok: aki ilyen mélyen elutasító, az talán valójában fél. Fél attól, hogy közel engedje magához mindezt. Hogy átérezze a tragikumát annak, ami történik.

FORRÁS: UNSPLASH

Olyan ez, mintha a mellettünk álló fába csapott volna a villám. Ezúttal nem szíreket, afgánokat vagy ujgurokat temetnek, hanem a szomszédékat. Kinga retteg, hogy ugyanez megtörténhetett volna vele, a férjével és a gyerekével is. Retteg, ezért inkább elfordítja az arcát. Szeretném megértetni vele, hogy nincs sok vagy kevés, jó vagy rossz helyre menő segítség.

Egy krízishelyzetben mindenki annyival segít, amennyivel tud, és ezért senki felé nem tartozik magyarázattal. Más segítségét minősíteni viszont nem oké. Főleg, hogy általában ilyenkor a magunkról tereljük el a figyelmet a mutogatással. Néhány órára el is felejtem az egész zászló mizériát, amíg szembe nem jön egy hasonló témájú poszt.

Az írója arról ventillál: inkább a magyar zászlót lenne kötelességünk kirakni, méghozzá a kárpátaljai magyarokat ért atrocitások miatt. Miért is kell kitenni egy olyan ország zászlaját, amely gyakorlatilag betiltotta az anyanyelvünket, firtatja, és még jó néhány példával illusztrálja az ukránok bűneit. Tényleg nincs jobb alkalom felhánytorgatni a magyar kisebbség sérelmeit, mint ez a mostani háború?

Tényleg mindennek mindig a magyar nép nyomoráról kellene szólnia? Félreértés ne essék: eszemben sincs bárki traumáját elvitatni, de ideje lenne meglátni a különbséget ukrán és ukrán, ember és ember között. Ez a bolygó már csak olyan, hogy minden országban akadnak normálisak és idióták egyaránt. Régen rossz, ha egy teljes nemzetet képesek vagyunk annak a döntéshozóival, vagy épp a legradikálisabb tagjaival azonosítani.

Ha a poszt írója kihúzná a fejét onnan, ahová dugta, talán maga is átlátná: a zászló itt az ártalmatlan, békés többséget képviseli. Pillanatnyilag ugyanis épp őket küldik meghalni, és őket bombázzák ki a házaikból. De továbbmegyek: egy keresztény gyökereire olyannyira büszke ország tagjaként akár megbocsátást is gyakorolhatna.

Túlnőhetne önmagán, a saját sérelmein, és visszadobhatna kenyérrel.

Segíthetne annak is, akitől ő maga nem kapott segítséget. Szerencsére sok ezer magyarnak ezt nem kell ezt magyarázni: ők azok, akiknek hála, most épp joggal lehetünk büszkék a magyarságunkra.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj!

The post Miért ítélkezünk azok felett, akik segítenek a háború áldozatain? appeared first on Igazinő.