Az alkoholizmus győzött – már nem küzdök tovább érted!

Itt ülök a kávézó teraszán, és az utca túloldalán áll egy csaj. Bevallom, amint megpillantottam, kirázott a hideg. Bőrdzsekit és farmert visel, ahogyan te is mindig.

A haja kusza, a szeme püffedt, táskás. Sértődötten néz, mint akivel csúnyán elbántak, de nincs kit felelősségre vonnia érte. Első ránézésre azt hittem, te vagy, és a gondolattól szinte megtántorodtam a reggeli verőfényben. Hazajöttél volna? És ha igen, akkor épp engem keresel? Az elmúlt években gyalázkodó üzenetek tucatjait zúdítottad rám a közösségi oldalakon.

Általában ébredés után láttam őket, és egyből tudtam: éjjel kettő tájékán, rengeteg kokó és még annál is több pia hatására fogalmazódtak. Felkelve már emlékezni sem fogsz rájuk. A szövegeid zagyvák. Aligha lehet belőlük kisilabizálni, mire is utalsz. Kevés a szó, amit hiba nélkül írnál le, az a képességed pedig végképp elveszett, hogy értelmes mondatokká rendezd őket. 

Szinte látlak, ahogy behullázva pötyörészel. Olyan, mintha szűretlenül öntenéd rám, amit éppen feldob a tudatalattid: cenzúra nélkül harsog a Delírium Rádió. De miért utálsz te engem ennyire? Pénzösszegeket kérsz rajtam számon, amiket korábban a beleegyezésem nélkül költöttél rám. A családommal fenyegetsz, akiket nem ismersz.

Mindenféle ribancnak lehordasz, amiért összejöttem valakivel, akivel te akartál összehozni, és akivel már évek óta nem tartom a kapcsolatot. Máskor pedig azért írsz, hogy bocsássak meg. És tudod, inkább ez utóbbit tartom fenyegetésnek: dühöt ugyanis nem váltasz ki, inkább a sajnálatnál fogva tudsz időről időre visszarántani. Ilyenkor fogadkozol, hogy megváltoztál.

FORRÁS: UNSPLASH

Felbukkantál úgy egy éve is, egy normális fiú oldalán. Kisimultál, a tekinteted tisztább volt, mint az addigi években bármikor. Sajnos ez az aranykor nem tartott tovább néhány hónapnál, ahogy a józanságod sem. Jött a hívás a klinikáról, ahová önként bevonultál, de ott is hagytad fél nap elteltével. Előtte azért elküldted a fotót a véres kezedről, amivel szétverted a falat. Addigra már csak én maradtam neked.

Régen, emlékszem, még összeszaladtunk egy páran az ilyen hírek hallatára. Megtárgyaltuk, amit mindig: hogy szívünk szerint legalább egy évre bedugnánk téged egy rehabbal vegyes pszichiátriára. Csakhogy felnőtt nő vagy. A döntést nem hozhatja meg helyetted senki más – te pedig legfeljebb negyed óra után megunod bármilyen intézmény vendéglátását.

Persze, ez a krízis lezárult, ahogyan a többi is. Nemsokára már nevetgélve hívtál. Vettél egy átlátszó hátizsákot, abban akartad magaddal vinni a munkába a bengáli macskádat, ezt a félig ragadozó állatot. Hát, az ilyen ötleteidhez kellett volna asszisztálnom. Máskor hazarepültél és nálam vendégeskedtél volna, amikor a Ferihegy és a belváros között nyomod veszett.

Estig kutattunk utánad, amíg ki nem derült: már a repülőről a biztonságiak szállítottak le, és egyenesen a detoxba vittek. Másnap már arról érdeklődtél, nem bánjuk-e, ha este lelépsz pókerezni. Közben bevágtál pár feles vodkát a délutáni szunyához – azt mondtad, másképp ez nem megy -, majd kivirultan ébredtél, és olyan lehengerlő kompetenciával nyomtál végig egy Zoomos állásinterjút, hogy én is azon nyomban felvettelek volna. 

Így ment ez: felbukkantál, és mindenkit elkápráztattál a fellépéseddel. Néhány hónap múltán viszont jöttek a bajok. Például elmulasztottál beérni a délelőtti megbeszélésre, és egy éjszakai SMS-cunamival mentetted ki magad. A szép pályafutásnak így mindig az elbocsátás vetett véget.

Ez a ciklus ismétlődött a barátaiddal is: túlfűtött rajongással imádtad, hogy aztán a földbe taposd őket. A barátok viszont idővel felnőttek, és nem voltak hajlandóak tovább tapsikolni a sírgödörig tartó menetelésedhez. „Na, gyere át, ne bánkódj! Mindenki le van szarva. Majd csinálok csirkét rizzsel, és veszünk egy üveg bort” – mondtad mindig, ha valamiért le voltam törve az egyetem után.

Ilyenkor aztán mindent helyretettünk az albérleted szőnyegpadlóján ücsörögve. Fiatalok voltunk, sokszor magányosak abban a távoli, hideg városban, de ott voltunk, hogy reményt adjunk egymásnak. Aztán a szombati üveg bort már egyedül ittad meg: hétköznap, reggel, délben, este. Kevés voltam, hogy ellentartsak a gravitációnak, ami magával rántott téged.

Jöttek hát helyettem mások: kétes alakok, lecsúszott nők és szemét férfiak, akik végigtrappoltak a lelked romjain. Mégis engem hordtál el mindennek, velem ezt lehetett. Aztán már velem sem. Egyetlen embert ismerek, aki még elolvassa, amiket írogatsz neki. Ő sem szeretetből, csak azért, hogy ne az ő lelkén száradjon, ha majd megtalálnak. Mert egyik reggel majd megtalálnak. 

Szóval, ezért szorult össze a gyomrom, amikor megláttam azt a csajt az utca másik oldalán.

Valójában bűntudatom van. A mai napig segítenék bármiben, ha az visszahozna téged – hiányzik az az okos, céltudatos, tehetséges nő, akinek irdatlan nagy szíve volt. Tudom, hogy ott él  ma is valahol a romok alatt. Megérdemelné, hogy felhozzuk a fényre. Csakhogy ma már nem vállalok ilyen kockázatos mentőakciót. Kérlek, bocsásd ezt meg nekem.

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂