Belefáradtam már a társtalanságba…
Azt hiszem, elfáradtam. Ideje lenne ezt a kislányos naivitást magam mögött hagyni, de még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam, és ez nem fog megváltozni soha.
Pihennem kell. Már nemcsak a fizikai fájdalom nyomaszt, hanem ez a véglegesnek tűnő lelki fáradtság is. Ez a lelki fáradtság, amiért egyes-egyedül én vagyok a felelős. Végtelenül szomorú, hogy semmi mást nem szerettem volna, csak találni valakit, akivel boldog leszek. Aki megtanít újra élni. Aki visszaadja a monoton reggeleim értelmét, aki mellett boldogan fekhetek le esténként és várhatom a másnapokat.
De valahogy nem tudok jól választani…
Aztán a vége úgyis mindig ugyanaz: csak fekszem a kanapé sarkába húzódva, sírok – és nem értek semmit. Pedig az egész olyan pofonegyszerű. Szeretnék úgy készülni a hétvégére, mint akkor, amikor nem voltam ilyen átkozottul magányos. Szeretnék várni valakit. Hazavárni. Szeretnék munka után lázasan rohangálni üzletről üzletre és azon agyalni, a szerelmem minek örülne legjobban, mire fáradtan hazaér. Szeretnék éjt nappallá téve tenni-venni a konyhában, hogy minden tökéletes legyen a másik felemnek.
A fáradtság sem érdekelne, ami az állandó készülődéssel jár, a szüntelen gondoskodás öröme úgyis minden erőmet visszaadná. Persze ilyenkor könnyen fogadkozik az ember, hogy többet nem fog morogni apróságok miatt. Szeretnék félredobott zoknikat találni a padlón. Szeretnék bosszankodni azon, hogy a másik már megint a dohányzóasztalon felejtette a kávésbögréjét. Szeretnék esténként, ha nem lehetünk együtt, fájó szívvel nézni a bevetetlen ágyra és epekedve várni, hogy újra lássam a társam.
Az ajtófélfának támaszkodva elképzelni, hogy belesimulok az ölelésébe, és mosolyogni, mintha ez valóság volna. Szeretnék sírni és úgy ölelni át a takaróját, mélyeket szippantva, hátha rajta maradt az illata, mintha őt karolnám át. Fájdalmakkal, boldogsággal, szenvedéssel, boldog kacajjal együtt, teljes egészében szeretném ezt az egészet. Ezt, ami egy csapásra űzné el a magányt az otthonomból.
Forrás: Unsplash
Mégis valahogy képtelen vagyok jól választani. Már nagyon rég nem megy. Bármi, amit teszek, érdektelenségbe fullad. Bármi, amit lelkesen próbálok megélni millió tervvel, ötlettel a fejemben, megsemmisül. Talán nem szabadna magam mindig az első pillanatban elragadtatni, talán nem szabadna elhinni, hogy ez most tényleg jó lesz. Talán csak el kéne fogadnom, hogy ez az élet nevű nagy játék úgy lett kitalálva, hogy bizony nem mindenki mellé rendelnek társat.
Vagy csak meg kéne értenem, hogy még várnom kell.
Ki tudja? Lehet, hogy annyira mélyek a sebeim, hogy még készen sem állok rá? Tudom, hogy szégyellnem kéne magamat, amiért valójában mindenem megvan egy boldog élethez, de nekem egy társ tenné teljessé az örömöm. És ha cserélhetnék, mindenem odaadnám érte. Szívesen élnék nehezebben, több viszontagság között, csak kapjam meg a törődést egy olyan embertől, aki képes ugyanazt adni, mint én neki.
Elfáradtam. A szívem még kétségbeesve kapálózik, biztatna, hogy fussak a boldogság után, de a lábaim már nem visznek tovább. Talán épp a cél előtt, de térdre zuhanok. Átadva magam a társtalanságnak, megadva magam a magánynak – fejet hajtva a szinte elfogadhatatlan egyedüllét, a kibírhatatlan jövő előtt.
Nyitókép: Unsplash
Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂
