Egy férfinak is jár a magyarázat, miért szakítasz vele!

Máté tekintete a semmibe révedt. Hosszú percek óta dobolt az ujjaival az íróasztalon, a gondolatai ezerfelé kavarogtak egyszerre. Próbált magyarázatot keresni a megmagyarázhatatlanra.

Alig néhány hónapja egy véletlen folytán ismerte meg Lucát, akivel lépten-nyomon összefutottak munka előtt vagy után. Rögtön megtetszett neki a lány szégyenlős mosolya, de nem látott többet a dologban. Aztán egy sokadik véletlen találkozáskor, amikor épp remek napja volt, tőle nem megszokott módon leszólította a lányt. Innentől tudatosan keresték az alkalmakat a „véletlen” összefutásokra.

Mint egy álom, olyan volt az egész.

Máté jóideje csupa hozzá nem illő, magát nagyviláginak képzelő primadonnával találta szemben magát, és hiába szomjazott a törődésre, mindig épp az ellenkezőjét kapta. Eleinte nem is gondolta, hogy ez a lány fogja megadni, amire mindig vágyott.

Aztán a gyakori találkák után Lucát hirtelen, mintha a föld nyelte volna el. Máté vacillált, felkeresse-e, vagy talán tolakodásnak tűnhet néhány hetes ismeretség után. De semmit nem veszíthet alapon küldött egy üzenetet a lánynak. Meglepte a válasz: Luca egyértelműen elutasította a meghívását. 

Telt az idő, és egy újabb szürke, magányos estén eszébe jutott Luca. Újra írt neki. Nem invitálta sehová, csak érdeklődött a hogyléte felől. Meglepetésére ekkor már a lány tett ajánlatot, mi lenne, ha a hétvégén összefutnának egy kávéra. Ő pedig boldog volt, vagy inkább elégedett. Egy újabb fix program az életében, aztán lesz, ami lesz. Kezdett ráérezni az élet ízére – ő, aki nehezen volt kimozdítható, társasági embernek pedig sosem vallotta magát. Talán nem is volt az.

A kávé után túrák jöttek, hosszú séták a belvárosban és pillanatoknak tűnő, osonó órák. Rohant a világ, zajlott a közös életük, és minél többet adtak, annál többet akartak a másikból mind a ketten. Mégis, mindkettejüknek idegen volt ez a túlzott tökéletesség. Ennek ellenére megélték és élvezték ezt a valamit, ami ki sem volt mondva.

Forrás: Unsplash

Minden klappolt, működött a kémia, már közös terveik voltak.

Máté az apró bosszantó dolgokat is szó nélkül elnézte a lánynak, mert végre itt volt egy hús-vér ember, akitől kérés nélkül kapta meg, amire egész életében vágyott.  Hetek választották el őket az összeköltözéstől. A férfi nem volt az a kapkodós típus, de annyira egyértelmű volt a szerelmük, hogy nem volt mire várni.

Örömmel vette, hogy a szó legszorosabb értelmében társa lett a nő. Együtt szépítgették a közös lakásukat, együtt javítgatták az otthonuk aprócska hibáit, együtt csináltak mindent. Amiben ő volt gyenge, abban Luca segítette ki – és fordítva. Minden tökéletesnek tetszett.

Aztán a lány mintha megváltozott volna, de Máté minden furcsának tűnő apróság gondolatát elhessegette. És minél inkább igyekezett homokba dugni a fejét a zavaró dolgok láttán, azok annál inkább jelentőségteljes problémákká nőtték ki magukat.

Luca pedig esténként már csak ült a kanapén, nem csillogott a szemében a régi fény, csak meredt maga elé. A “mi a baj” kérdésre jócskán késve jött a “minden rendben” reakció. Aztán megint csak csend. Máté már hiába próbált szabadulni a kétségeitől, érezte a gyomrában növekvő, szorító gombócot. Baj volt. Hiába a szép szavak, tudta, hogy valami megváltozott. Gyökeresen.

A hetek teltek, a közös időtöltések a nullával váltak egyenlővé. Míg egy nap jött a villámcsapás, amitől a szíve mélyén tartott ugyan, mégsem tudott rá felkészülni. Amikor felébredt pihentető álmából, csak egy “nekem ez nem fog menni” üzenet villogott olvasásra várva telefonja kijelzőjén. Nem hitte el. Nem tudta elhinni. És bár nem akart sérelmekkel távozni a kapcsolatukból, válaszok nélkül azóta is csak várja a felmentést el nem követett bűnei alól.

Nyitókép: Unsplash