Nem vagy férfi, ha üzenetben szakítasz!

Ültem a kanapén megsemmisülve, újra és újra elolvastam azt a pár mondatot, amit kaptam. Úgy éreztem magam, mint egy pár éves kis zsenge fa, ami éppen erőre kapott, de egy hirtelen villám belecsapott és kettétörte.

Sorra hívtam a családtagjaimat, akik első sokkjukban hallgattak és csak annyit tudtak kipréselni magukból, hogy sajnálják. Ahogy kezdtem észhez térni, a hangomat is felemeltem, és csak üvöltöttem: “Képes volt egy Messengeren üzenetben szakítani!” Hosszú utat tettem meg. Én, aki régen nyitott voltam új barátokra, ismeretségekre, szerelmekre, az elmúlt években bezártam.

Rettegtem a fájdalomtól. És annyira megszoktam az életemet úgy, hogy csak én vagyok benne, én irányítok mindent, hogy el sem tudtam képzelni, hogy valakit beengedjek. Nemcsak a lelkembe, szívembe, hanem az otthonomba. Aztán jött ő… Küzdöttem magamban, hogy be merjem-e vállalni, hogy működni fog-e, hogy képes leszek-e kinyílni.

Majd fokozatosan lebontottam a falakat, meztelenre vetkőztettem nemcsak a testemet, a lelkemet is. Nagyon hamar megszoktam a jelenlétét az életemben, a házamban. Mosolyogtam minden alkalommal, amikor ránéztem a fogkefetartóra, amiben már nemcsak egy, hanem két fogkefe állt. Amikor kora reggel kibújt mellőlem az ágyból, átgördültem az ő oldalára, és magamba szippantottam az illatát.

Beszéltük jövőről, nem túl sokat, de finoman tervezgettünk. Rég éreztem ilyet, hogy van valaki, akire számíthatok, aki ott van mellettem, amikor szükségem van rá. Régen bántottak, irányítottak, megcsaltak. A legnagyobb bajban magamra hagytak, és azt hittem, a félelmeimet már sosem fogom tudni elengedni. De nála sikerült. Sikerült nem rettegnem.

Persze, néha magamban azon gondolkoztam: ő az, akire vártam, ő az igazi, akivel le akarom élni az életem? Minden percben voltak bennem kétségek, de elhessegettem őket, amikor hozzám bújt és azt mondta, én vagyok számára a tökéletes. Majd egy nap az ablakot lesve vártam, hogy megérkezzen hozzám, és ahogy szokott, meséljen egy kicsit a napjáról, majd bebújjon mellém az ágyba.

És kaptam egy üzenetet: „Én ezt nem érzem, nem akarom tovább csinálni.” El sem hittem, hogy egy felnőtt ember képes erre. Hogy ilyen még mindig létezik – hogy azt, akinek a szívedet odaadod, egy üzeneten keresztül egyszerűen csak eldobod magadtól. Pár napig még vártam. Egyből ugrottam, ha üzenetem érkezett, hátha ő írt. Esténként, ha leparkolt egy autó a ház előtt, kilestem, hátha ő az.

Majd szépen lassan abbahagytam. Már tudom, ha a telefon pittyen, az nem ő lesz, már nem nézek ki egyetlen autóra sem. Elengedtem. A kétségek, amik bennem voltak, valósak voltak. Nem ő az igazi. Csak ezt magamnak sem akartam beismerni, és még időt akartam adni neki, hátha mégis az igazivá válik. Most már tudom, nekem nem kell fiú.

Nekem férfi kell.

Egy olyan férfi, aki nem szakít üzenetben, aki veszi a fáradságot és odaáll, a szemembe néz, és talán némi magyarázatot is ad. Fáj. Fáj a veszteség, az újabb bántás. Fáj, hogy valaki előtt levetkőztem a félelmeim, és ő hátat fordított. Sok évembe telt magam mögött hagyni a múlt sérelmeit, és most megijedtem, hogy ez egy újabb csalódás, amivel majd meg kell küzdenem.

De rájöttem, arra jó, hogy tudjam: képes vagyok nyitni és szeretni. Képes vagyok befogadni valakit a szívembe, az életembe, az otthonomba. A következő valaki, aki újra belépést kér ezekre a helyekre, már biztos vagyok benne, hogy tisztel és megbecsül.

Nyitókép: Unsplash