Első szerelem: Az emléked egyszerre fájdalmas és szép…

Kipillantott a nyitott ablakon, ahogy megérezte az őszi szél hűvös leheletét, majd közelebb lépett. Egy sárga hasú cinke dalolászott a faágon, mintha neki szólt volna.

Csak állt és hallgatta, közben pedig arra a gondosan hajtogatott origami madárra gondolt, amit közel egy évtizede kapott az első szerelmétől. Már azt sem tudta, hogy hol az a madár, mégis oly sokszor eszébe jutott. Talán a szülei házában hagyta, vagy talán elszállt a fiúval együtt, és csak benne él már tovább? Ahogy az első csók is, amit félve adtak egymásnak a buszra várva.

Olyan fiatalok voltak – repült vissza Zoé az időben -, azt sem tudták igazán, mit csinálnak. Mégis élénken élt benne gyermeki ajkaik puhasága és a fiú érintése. Pedig reszketett, mint a nyárfalevél, mégis az egyik legszebb emlék, amit őriz. Az emlékek nem haboztak, sorra jöttek a cinke énekét hallva. Pajkos gondolatai mosolyt csaltak az arcára, hiszen annak idején senki sem tudta, hogy mit csinálnak ők ketten a tanórák után, mi dolguk együtt, vagy épp külön-külön.

Mások nem értették, csak ők tudták, hogy hová tart az útjuk és hol töltik az izgalmakkal átszőtt délutánokat. A titkos találkák egyikén még egy apró növény is előkerült. A két fiatal zavartan állt egymás előtt. Ákos a kis kaktuszával a kezében, amiről Zoé azóta sem tudja, hová rejtette, hogy se az otthoniak, se az iskolatársak ne lássák, hogy barátja van.

A fiúnak pedig fogalma sem volt arról, hogy kaktuszt adni nem szerencsés egy lánynak. Az nem a szeretet szimbóluma, hiszen tiszta tüske az egész. Pedig ő egy percig sem akart szúrós lenni, csak kedveskedni szeretett volna. Akkor az sem fogalmazódott meg bennük, hogy ők abban a rövid időben “jártak”. Egyszerűen csak voltak, gyermeki őszinteséggel csak együtt akartak lenni.

FORRÁS: PEXELS

A világnak ciki lett volna megmutatni, de valami titkos erő vonzotta őket egymás felé. Az első szerelem mindenkinek emlékezetes, ha senki nem tud róla, akkor pedig még édesebb. Egy titok, ami már örökre csak az övék marad. Zoé őszintén őrizte ennek az időszaknak minden percét, amit hol közelebb és hol távolabb tölthettek egymástól.

Tucatnyi zenekari próbát ellógott, hogy együtt lehessenek, a fiú pedig legalább ennyi edzést hagyott ki ugyanezért. Hazudtak a barátoknak, mert túl mély és ijesztő volt, ami köztük  zajlott, és nem akarták a rosszalló véleményeket hallgatni. Eleinte csak maguknak akarták egymást, később pedig már kínos lett volna bevallani, hogy nem haza kellett rohanniuk, hanem egymáshoz.

A legjobb barátnő mégis rájött, de nem haragudott. Egyszerűen csak nem értette meg. Nem volt benne düh, féltette barátnőjét és próbálta óvni az iskola fenegyerekétől. Ő nem tudta, hogy nem az a srác, akinek mutatja magát a többiek előtt. Hiszen mindig játszotta a kemény fiút, ő volt a tanárok és a padtársak rémálma. Az osztálytalálkozókon a mai napig téma, ahogy elkeseredetten szajkózzák Ákosnak a tanárok, hogy nem ezt várták tőle, hogy többre képes…

Szívszorító,  mennyire igazuk volt. Zoé már tizenévesen látta a törékeny művészlelket a srácban. Érezte, hogy sokra viheti, ha végre maga is belátja, hogy nem az a suhanc, akinek mutatja magát. De ő nem bízott magában és nem bízott másokban. Így inkább játszotta az iskola fenegyerekét, hiszen kellett az álca. El kellett az érző szívet és a művészlelket takarni valahogy. Ha mások meglátják a valódi énjét, sebezhető lett volna.

Tizenévesen pedig ezt nem teheti meg senki – szerinte legalábbis. Az aprócska cinke közben befejezte az énekét, és elröppent egy távolabbi fára. Még látni lehetett az ablakból, és énekének emléke ott maradt, ahogy a fiatalok kapcsolatának képei is. A nyári szellő meghozta tíz éve az utolsó titkos találkozót. Búcsút intettek egymásnak, majd elváltak útjaik, de ahogy az együttlétet, úgy ezt sem fogalmazták meg igazán.

Volt egy halvány ígéret, hogy még találkoznak, de néhány üzenetváltás után már csak a remény maradt. Más város, iskola és új barátok várták őket, ami izgalommal töltötte meg a napokat, így nem érezték a fájdalmat. Mintha semmi sem történt volna. Egy kaland volt az az időszak, amiből egy halvány vissza-visszatérő, egyre halványuló hiányérzet maradt.

De az emlékek ma egy furcsa hálát hoztak Zoé szívébe. Hálát azért, hogy átélhették együtt mindezt, hogy megismerhette az iskola legvadabb srácának érzékeny valóját, hogy láthatta azt, amit csak kevesen. Mindez elmúlt, és csak néhány érzelemmel teli vadóc emlék maradt utána.

Végleg elsodorta őket az élet, és ez a most már örökké szól!

Többé, ha akarná, sem kereshetné egykori szerelmét. Nem írhat neki sms-t, nem jelölheti be egyik közösségi oldalon sem, hiszen úgysem jönne válasz. Nem azért, mert harag lenne köztük. Egyszerűen onnan, ahol Ákos van, már nem lehet válaszolni…

Nyitókép: Pexels

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂