Fehérbor és reggeli pirítós – ez lenne az élet veled, ha maradnál…

Fehérbor és reggeli pirítós – ez lenne az élet veled, ha maradnál. Puha takaró alatti ölelés, autózás közben együtt éneklés, édes és napsütötte közös évek.

Az sem zavarna, hogy dohányzol, én pedig már nem. Minden este mélyen beszippantanám az illatodat, hogy soha ne felejtsem el. Milyen mókás lenne, ha maradnál, mert tudnád, hogy egyek vagyunk. Ha elkezdődne az, amire mind a ketten annyira vágyunk: éjszakába nyúló beszélgetések, merész döntések. Eléd tárnám szívem rejtett félelmeit, hogy szuperhőshöz méltóan elhessegesd őket.

Hajnalban felriadva egy rossz álomból a hosszú szempilláidat számolva megnyugodnék, a karjaid ölelésében visszaaludnék. Élvezném, ahogy melletted kivirágzik az élet, és minden olyan könnyen áthidalhatóvá válik. Mit nekünk az évek múlása! Egymás kezét fogva az idő vasmarka nem foghatna ki rajtunk.

Közös főzés, közös tervezés, közös viccek. Persze tudom, minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, nem lehet mindig minden rózsaszín. De milyen megnyugtató lenne a tudat, hogy ezeket is törés nélkül oldanánk meg!

FORRÁS: PEXELS

Az sem lenne baj, ha az idő múltával inkább a vörösbort preferálnád, abból is ismerek finomat. Nincs olyan változás, ami megoldhatatlan lenne. Együtt ugranánk a mélybe, úsznánk a baljós előrejelzések tengerében, és legyintenénk azokra, akik legyintenek ránk. Még talán magunkból is poént gyártanánk, mert két ilyen bolondot együtt…

De szombat reggel van, és egyedül ébredek. Újabb egyedül eltöltött nap, hiába áll a sor a boltban. Hiába látok egymást ölelő párokat, nem vagy sehol. Hiába melegszik az idő, és hagynám, hogy a kezed melege eltüntesse a jeget, amit az elmúlt időszak súlya növesztett a szívemre. Hiába lennél az egyetlen gondolatom, nem látlak sehol.

És hiába vagy az egyetlen kívánságom gondolatban és hangosan kimondva, nem vagy itt. Talán már az Élet is ráunt volna az állandó sírásomra, és nekem adott volna, ha igazam lenne. Fáradt hittel fogadom el, hogy van, aminek nem kell megtörténnie.

Van szerelem, amit nem kell megélni. 

Aztán az egyik fojtogató munkanap után meglátlak. Az út másik oldalán, aranyló fényben megvilágítva, munkásruhában. Beszélgetsz valakivel, és már nem is látom az arcod, de hallom a hangod. Vajon a föld is érzi, mekkorát képes dobbanni egy szív? Az épületek falai is képesek úgy összeszűkülni, ahogy az én gyomrom? Más bolond is elfordítja a fejét, hogy ne lássa többé azt, aki sosem lesz már az élete része? Azt, aki soha nem fog maradni..

Nyitókép: Pexels