Félig belehalok a gondolatba, hogy elvetetem a gyerekem…

Nézem a gyönyörűen festett osztrák magánklinikai falait, és végre beugrik a szó, amit annyit kerestem: lidércnyomás! Ez az! Ez az, amiben élek tulajdonképpen másfél éve.

Persze az élet nem ilyen egyszerű. Nem tudod előre, hogy az, ami az elején táplál, élettel, lendülettel tölt meg, az idővel kiszipolyozza minden lélegzetvételnyi erődet.

Vagy a fene tudja. Érzi ezt talán már mindenki az elején. Csak hát egy titkos viszony, egy súlytalan szerelem, egy kellemes időtöltés nem árthat. Nincs ebben semmi rossz. Meg amúgy is, ha az ember csak egy kicsit körbenéz az ismeretségi körében, akkor hamar kiderül, hogy mindenki csal valakit.

Bár a (még) párom szerint egyszerűen csak rossz helyen nézelődöm. Ő pont az ellenkezőjét látja. Boldog monogám kapcsolatban éldegélő párokat. Kétségtelen, hogy más a szűrőnk. De adná az ég, hogy neki legyen igaza!

Akkor talán most nem ülnék itt a kellemesen behűtött váróban. Nem zokogtam volna három órát az idefelé vezető úton. És nem futottam volna végig háromszázszor magamban, hogy jobb lenne feladni. Hiszen csak én lehetek az egyetlen olyan romlott nő, aki nem elég, hogy két férfit szeret, de még van olyan nyomorult is, hogy teherbe esik. És természetesen jön a klasszikus kérdés: kié lehet a gyerek?!

Pont azt gondoltam, amit sok ezer másik nő, aki harminc felett abortuszra kényszerül. Velem ez nem történhet meg. Nem vagyok sem tájékozatlan, sem naiv, sem felelőtlen. Legalábbis szeretem ezt gondolni magamról. Aztán tessék: az élet mégis csak bebizonyítja az ellenkezőjét.

Velem is megtörtént a megtörténhetetlen.

Az is, hogy beleszeretek valakibe, miközben egy másik férfival élek. Meg az is, hogy terhes leszek, miközben két különböző férfival is időről időre intim kapcsolatba kerülök. Persze lehet fröcsögve cafkázni, vagy akár cifrábbakat is mondani.

Még csak védekezni sem szeretnék ellene. Csak kisírt szemekkel felnézni és annyit mondani: elviselem. Mindent, ami a tetteim következménye. A lelki fájdalmat, a szégyent és a tudatot, hogy megteszem azt, amiről egész felnőtt életemben fogadkoztam, hogy én ugyan biztos nem. Nekem nem lesz abortuszom, mert képtelen lennék elvenni egy új élet lehetőségét.

Most mégis megteszem.

Elveszem ennek a pici, elkóborolt léleknek a megszületéshez való jogát. Rendelkezem felette. Persze közben belehalok. Még annak ellenére is, hogy rosszalló nézés, egy szájhúzás nem ért. Természetesen ezt a kiváltságos helyzetemnek is köszönhetem. Mégis elképesztő könnyebbség, hogy nem kell azzal megküzdenem, hogy ítélkező pillantások kereszttüzében hagyom, hogy tegyék, amit tenniük kell ahhoz, hogy a magzat kiszakadjon a testemből.

Belül valahol igazat adok az ócsárlóknak és az abortuszelleneseknek.

Meg mindenkinek, aki egy ilyen nőt – megcsalót, egyszerre két férfit szeretőt – ribancnak, erkölcsi hulladéknak tart. Hiszen olyan könnyű ítélkezni. Annyira végtelenül egyszerű azt hinni, hogy egy nő  – mert ugye a férfi az más lapra tartozik -, aki kikacsingat, csak és kizárólag önző dög lehet.

Az ilyen nő nem lehet, hogy ezerszer próbált egyenes gerinccel kimászni az egészből. Nem lehet, hogy éjszakákon át tipródott, sírt és fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Miközben maga sem érti, hogy ez egyáltalán hogyan történhet meg vele felnőtt, érett nőként.

Ugye milyen elképzelhetetlen, hogy mardossa a bűntudat, a megbánás és a szavakkal leírhatatlan szégyen egyvelege? A végtelen lidércnyomás, ami nem ér azzal véget, hogy kilép az osztrák klinikáról és próbál mélyet szippantani a szmogos nagyváros levegőtlenségéből. Most kellene, hogy megérkezzen az áhított megkönnyebbülés, de csak az érzések nélküli légüres térben lebegés maradt.

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: Unsplash