Kinek kellene olyan nő, aki tele van lelki sérülésekkel?

Régen nem volt kérdés számomra, hogy nyitott személyiség vagyok. Bárkivel bármikor le tudtam ülni beszélgetni, és gond nélkül meséltem magamról, az életemről, azokról a dolgokról, amik bennem vannak. 

Volt idő, amikor sportot űztem az ismerkedésből, és mint egy kisgyerek, akiből hiányzik a félelem faktor, bárkihez felmentem ismeretlenül. Vagy akárkit meginvitáltam a lakásomba, amikor egy kis társaságra vágytam. Mindeközben sosem gondoltam rá, hogy a tény, hogy édesapám nemcsak alkoholista, de bántalmazó is volt, kihatással van az életemre.

Persze, olvastam róla, milyen fontos egy lány életében az apakép. De mivel csak 11 éves voltam, amikor apu kilépett az életünkből, én ezt szimplán úgy tekintettem, hogy nálam nem létezik. Hosszú évekig apámat csak alkalmakkor láttam, ugyanis az életét félre vitte az alkohol. Már felnőtt voltam, amikor úgy döntött, jó útra tér. A családból senki nem hitt benne, de én igen.

Őrülten reménykedtem, hogy talán most lesz egy apukám, aki már nem bánthat, mert már nagy vagyok hozzá. És akár elbeszélgethetünk, mesélhetek neki, együtt ebédelhetünk néha. Sőt, ha egyszer lesz esküvőm, akkor büszkén az oltárhoz kísérhet. De az élet máshogy döntött, és alig másfél év múlva elvette tőlem. Örökre elment.

Nem álltam meg szomorkodni, siratni a múltat, és az elképzelt jövőt, egyszerűen csináltam tovább a mindennapokat. Nem törődtem a gyásszal és a fájdalommal. Majd másfél év múlva találkoztam a nagybetűs szerelemmel. Olyan hirtelen estem bele, hogy időm sem volt kételkedni a kapcsolat jövőjében. De a múltam, mint egy árnyék, folyamatosan a nyomomban volt, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy visszarántson a földre.

FORRÁS: UNSPLASH

A szerelmem katona volt, ahogy apukám is, akiről egy régi egyenruhás kép állt a szekrényen. A kedvesem egyszer megállt mellette, és megkérdezte: „Szerinted nem hasonlítunk nagyon apukáddal?” Lesokkolt a felismerés, hogy de, nagyon is hasonlítanak – és nem csak külsőleg… Eljött a kétségek ideje. Olyan ködbe borították az elmémet, hogy többé nem tudtam gondolkodni.

A fájdalom, a gyász, a régi ütések ereje majdnem az öngyilkosságba kergettek. Két hete voltam kórházban, amikor a szerelmemtől kaptam egy üzenetet, hogy ő ezt nem bírja, vége. Végigcsináltam. Feltéptem régi sebeket és gyógyítgattam őket. Rendbe raktam magamban aput, rendbe raktam az érzéseimet.

Miután kijöttem a kórházból, éltem az életem, és mindent igyekeztem úgy csinálni, mintha ez meg sem történt volna. Az egész, úgy ahogy van. Észrevétlenül kezdtem építeni a falat a lelkem köré. Észrevétlenül zártam be a szívemet, a testemet. Elzárkóztam az új ismeretségektől, az új szerelemtől. Hiszen kinek kellene egy olyan nő, aki ennyi láthatatlan sebet hordoz magán?

Ki ne ijedne meg, amikor azt látja, hogy a másiknak nehéz bíznia, hiszen mindig azt tapasztalta, hogy a férfiak elhagyják? De rengeteg munka után, majdnem három évvel később, a nyílt törésből már összeforrt csontok lettek. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy elérkezzen az ideje, hogy ismét ismerkedjek. Ám azt a falat, amit építettem, nem tudom, le lehet-e bontani.

Nem tudom, mi lenne, ha lenne valaki.

Valaki, akinek bepillantást engednék a falak mögé, akinek megmutatnám azt a rettegő, bántalmazott kislányt. Akinek az óvó karjait nem eltaszítanám, hanem biztonságot keresve belebújnék. Aki a könnyeimtől nem elmenekülne, hanem a csókjaival törölné azt le. Hogyan engedjem be, miközben félek, hogy attól, amit látni fog, ő is elhagy majd engem?

Nyitókép: Unsplash

Élsz-halsz az IgazinNŐ cikkeiért? Akkor iratkozz fel hírlevelünkre, és mi elküldjük neked a hét legjobb cikkeit, nehogy lemaradj! 🙂