Már nem dőlök be az egyszerű és alpári pasiknak…

Néha még a mai napig szeretek gyerekként viselkedni. Mintha sosem múlna el a hülyéskedés, a csínyek sorozata – de van, amiből egyszerűen muszáj kinőni.

Ma láttam értelmét annak, hogy végleg elengedjek egy személyt az életemben. Az az igazság, hogy még csak pár hónap telt el ebben az évben, de már így is túl vagyok néhány rosszul sikerült kapcsolaton és szétváláson. Ez viszont más, ezt most én akartam, nem pedig te.

Elnézést kellene kérnem a múltbeli énemtől, hogy ennyi ideig tartott – de csajszi, mindketten tudjuk, milyen sokáig kerestem egyetlenegy kérdésre a választ. Talán nem a semmiért vártuk mindketten ezt az évet, talán ez volt a tanulság.

Szóval egy buta, naiv kislányként hittem egy emberben. Nagyon akartam hinni, annyira, hogy már azt sem tudtam, ki ő valójában és milyen tulajdonságokat aggatok én rá. Ha lenne képzelt világ, abban mi csodálatosak lennénk együtt. A valóság viszont más.

Évekkel ezelőtt azt hittem: oh igen, ez az! Itt a jel, hogy ez bizony olyan szerelem, amiért megéri szenvedni. De tudod, mi van? Nem ezt a szenvedést gondoltam ki magamnak. Azt hittem, majd fájni fog a hasizmom a sok nevetéstől. Néha persze hülye leszel, én pedig belül nagyon ideges – de nem vagyunk már gyerekek, nem ültetlek le megbeszélni, nem a börtönben vagy.

FORRÁS: UNSPLASH

Helyette olyan kényelmesen belefeküdtem ebbe a látszólagos jólétbe, hogy elfelejtettem: te nem vagy sehol. Még csak azt sem mondhatom, hogy egyébként kimutatod felém az érzéseidet, mert emlékszem, amikor például elküldted a képet a farkadról. Mégis ki tesz ilyet? Hogy gondolhattam akkor, hogy ez így rendben van? Hát mióta van ennyire alacsonyan a léc, hogy ennyitől eldobja az agyát a 20 éves énem?

Van egy kifejezés rád: fuckboy. És ez mindent elmond rólad. Emlékszem, egy hülye madárhoz hasonlítottad magad nem is olyan régen. Akkor kellett volna megírnom, hogy repülj, amilyen messzire csak szeretnél, de nálam már nincs leszállási engedélyed.

Az élet összes bánata a te lelkedet nyomta, én pedig fejet hajtottam a régóta bennem munkálkodó kötődési program előtt. Hát ilyen egyszerű vagyok? Vagy csak ennyire jó volt elfoglalni magam egy kicsit is pozitív gondolatokkal, amikor magam alatt voltam?

Szóval, itt vagyunk mi ketten: te ki tudja, hol, én meg a régi szobámban, amint éppen rólad írok.

Talán történt már ilyen, talán írtam már rólad, nem emlékszem pontosan. Ahogy rád sem emlékszem már igazán, olyan régen láttalak, és ennél is régebben hallottam felőled. Persze, mások története is kezdődött így, és tiszta lelkiismerettel mondom: nagyon örülök, hogy nekik sikerült. De ideje bevallani, hogy ők a kivételek, mi pedig sosem leszünk azok.

Nyitókép: Unsplash