Négy hónapja összejöttem egy igazán fantasztikus férfival. Azt hiszem, az utóbbi években nem találkoztam olyasvalakivel, akivel ennyire egy hullámhosszon lennénk. Minden alkalommal, amikor együtt vagyunk, nagyokat nevetünk, rengeteget beszélgetünk, és még többet utazunk.

Mindezek ellenére mégsem tör ki belőlem az öröm, az ujjongás – épp ellenkezőleg. Gyomoridegem van, mert fogalmam sincs, mit kezdjek a kialakult helyzettel. Láttam már jónéhány péniszt az eddigi életem során. Nyilván méretükben, vastagságukban, kinézetükben különböztek egymástól, de valamennyi az átlagos vagy átlag feletti kategóriába tartozott. Azonban amikor először levette az alsónadrágját a kedvesem, nem várt meglepetéssel szembesültem: kb. úgy nézett ki a csomagja, mint egy mini virsli.

Erre nem számítottam

 

Megdöbbentő volt látni az extra kicsi méretét, de úgy gondoltam, meg tudom ugrani ezt az akadályt. És eszembe jutottak azok a mondatok, amiket ezerszer hallottam már hasonló sztorik kapcsán. „Nem a méret a lényeg”, „Mindegy, mekkora, csak játékos legyen”, „A nemes dolgok kicsiben érkeznek”, „A hüvely rugalmas szerv, így jól tud alkalmazkodni a hímvessző méretéhez” stb. Az elején azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy ez nem áthidalhatatlan probléma, majd kompenzálunk máshogy: szájjal, ujjal, hátsó behatolással.

Ez gyakorlatilag minden alkalommal így történik

 

A párom orális teljesítménye mesteri. Egy-egy együttlét során többször is a csúcsra jutok, megélve a csillagszóró élményt. Soha nem volt még ilyen figyelmes szeretőm, de akárhogy próbálkozik a hímtagjával, egyszerűen nem érzek semmit. Olyan miniatűr szegényke, hogy sokszor fogalmam sincs róla, vajon bennem van-e, vagy sem. Még saját magam előtt is szégyellem kimondani, amiért nagyon vágyom a „mélyreható”, kitöltöttség érzését adó szeretkezésre. És a szívfájdító igazság az, hogy nehezen kezelnem ezt az állandó hiányérzetet.

Iszonyatos dilemmában vagyok

 

42 évesen már nincsenek illúzióim. Tucatnyi elcseszett, toxikus kapcsolattal a hátam mögött pontosan tudom, hogy nem fogok találni hozzá hasonlót. Ahogyan azt is, ha most kiszállok, akkor valószínűleg egyedül fogok megöregedni.

Próbálok józan ésszel gondolkodni, de nehezen megy. Már régen kinőttem a tündérmesékből, nem lesem remegve a fehér lovas herceget. Ráadásul soha nem volt olyan elvárásom bármelyik férfivel szemben, hogy hatalmas cerkája legyen. A szerelmi ügyeim általában nem is a szexen buktak el.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy végre találtam valakit, aki érzelmileg intelligens, szeret, és aki mellett biztonságban érzem magam. A másik logikus érvem, hogy kb. pár évem van vissza a klimaxig, akkor meg aztán még kevésbé fognak érdekelni az orbitális k*félések. Ebben a gondolatlabirintusban bolyongok hetek óta, egyre távolabb sodródva a megnyugtató választól.

Milyen ember vagyok, ha ezért szakítok vele?

 

Segítsetek kérlek: szakítsak vele, vagy vásároljak dildókat, gyakoroljam a tantrikus sz*xet, kísérletezzek alternatív módokkal? Esetleg mondjam el neki őszintén, hogy a bizonytalanság befeketíti a napjaimat? Vagy csak élvezzem, amit kapok tőle, és ne gondoljam túl az egészet? Ő lenne az utolsó ember a világon, akit akarattal megbántanék. Főleg nem szeretném szembesíteni az aprócska méretével, kapott, kaphatott már elég bántást.

Pörög az agyam, megállás nélkül pörög. Ha feladnám, később biztosan megbánnám, így viszont csendben szenvedek. Szeretnék rájönni arra, hogyan tudnánk mindketten jobban élvezni az együttléteket, de arról gőzöm sincs, mi lehetne a megoldás.

Anita történetét Császár Zsanett jegyezte le.

Nyitókép: Unsplash